Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Hogyan éljük túl a centenáriumot?

Nem tudom, száz év elég-e ahhoz, hogy egy nép feldolgozzon egy olyan traumát mint Trianon? Nem tudom, ilyen esetben mennyi ideig tart „normálisan” a gyászmunka? Azt sem tudom, azért gyászolunk-e még mindig, mert újra meg újra felmondjuk magunknak a veszteséget, és mint Jákob, aki elveszettnek hiszi kedvenc fiát, nem akarunk vigasztalódni?
 
 
Hogyan él(het)jük túl
 
a centenáriumot?
 
 
Azt hiszem nem (sokkal) nagyobb megrázkódtatással, mint mondjuk a kilencvenes évek közepén egy győztes román(-magyar) mérkőzést Kolozsváron. Oscar Wilde mondta egyszer, hogy a fociban az a jó, hogy távol tartja a csürhét a belvárostól. Hát nagyot nézett volna szegény, ha szegfűvel a gomblyukában, tett volna akkortájt egy sétát Kolozsvár belvárosában.
Ami akkor a belváros(ok)ban történt, az mára visszaszorult a stadionokba. Ott se lenne helye amúgy, de hát ne várjunk túl sokat az emberi természettől. Ez már egyfajta normalitás. Ahogy az is, hogy Nagyváradon, a főtérről elköltöztetik Mihály vajda, az imaginárius országegyesítő lovasszobrát, és helyette felállítják a Ferdinándét (állítólag nem is csúnya), aki román szemszögből nézve már csakugyan egyesítő volt. Ezt is lehet úgy értékelni, hogy a román társadalom a normalitás, a józanság, a higgadtabb történelemszemlélet felé mozdul el.
Na igen, de én se ma léptem le a gobelinről, és tudom, hogy lesz itt hiszti elég, lesz keménykedés, izmozás, mélyrománkodás,- és persze mély- és gyászmagyarkodás is.
És gyász is lesz, ami nagyon más, mint a foglalkozásszerű gyászmagyarkodás.
 
Nem tudom, száz év elég-e ahhoz, hogy egy nép feldolgozzon egy olyan traumát mint Trianon?
 
Nem tudom, ilyen esetben mennyi ideig tart „normálisan” a gyászmunka? Azt sem tudom, azért gyászolunk-e még mindig, mert újra meg újra felmondjuk magunknak a veszteséget, és mint Jákob, aki elveszettnek hiszi kedvenc fiát, nem akarunk vigasztalódni? Ahhoz azonban száz évnek elég kellene lennie, hogy, miközben még mindig fáj, ne idealizáljuk azt, amit elveszett. Hogy józanul már a hibáit is lássuk. És főleg, hogy értékelni és becsülni tudjuk már azt az időt is, mely azóta eltelt. Mert az is a mi életünk volt. És még mindig az. Nem fantomélet, nem árnyékélet, nem felfüggesztett élet. Vagy mondjuk azt, amit Jákób, hogy gyászolva megyek le a holtak hazájába (1Móz.37,35)? Ezt nem mondhatjuk. Nemcsak azért nem, mert mégis hová mehetnénk mi gyászolva, miféle hazába, hova az anyánkba, hanem azért sem, mert
 
amit elveszettnek hiszünk, az valójában nem veszett el.
 
Évekkel ezelőtt akkori gyülekezetem fiataljaival Konstancán voltunk nyaralni. Hazafelé késve indult a vonatunk, így aztán Bukarestben lekéstük a csatlakozást. Megkérdeztem az egyik jegypénztárnál, hogy akkor most hogyan juthatnánk el Besztercére. Vagy legalább Désre. A hölgy válasza az volt, hogy sehogy, de félóra múlva indul egy vonat Brassóba, szálljunk fel arra, Brassóból meg valahogy csak elevickélünk Besztercéig. Én meg – mire is gondolhattam volna, ha nem arra, hogy a hölgynek nem erőssége a földrajz – azt találtam mondani: na de hölgyem, hol van Beszterce Brassótól? Mire ő: de legalább odaát lennének! (măcar ați fi dincolo!). Ja, és ez a nő nem tudta, hogy én magyar vagyok. Ez általában úgy a huszadik mondat körül szokott kiderülni rólam. A jegypénzár előtt pedig csak kettőt mondtam. Én ott erdélyi románnak lettem nézve! Nos, utólag kiderült – de ezt most nem ragozom – hogy valóban jobb lett volna Brassóban várakozni, és én azóta is röstellem, hogy ezt az a bukaresti nő jobban tudta, mint én.
No lám,
 
Erdély még mindig létezik. Odaát vagy ideát, és ezt egy bukaresti pénztárosnő is tudja.
 
Egy moldvainak, aki Sucsávára akart volna eljutni, valószínűleg nem mondta volna azt, hogy menjen Foksányba, mert ott mégiscsak odaát van. Erdély itt van, ideát, és még mindig a hazánk lehet, mert annak nem sok köze van a politikai határokhoz. Mondunk persze olyasmit, hogy szűkebb pátriánk, de ritkán gondolunk bele, hogy a pátria az mindig szűkebb. Lehet szeretni az Érmelléket, a Mezőséget, és lehet szeretni az Alföldet, Felső-Magyarországot, - nem tudom, hogy négyzetkilométerben kifejezve mennyit lehet szeretni, de hajlok arra, hogy azt gondoljam: Angliát, Romániát vagy Magyarországot a maguk akárhányezer négyzetkilométerével nem lehet igazán szeretni. Mert
 
Anglia, Románia vagy Magyarország inkább egy eszme. És eszméket képtelenség teljes szívünkből, teljes lelkünkből szeretni.
 
Legfennebb teljes elménkből szerethetnénk. De eszmékért talán inkább csak rajongani lehet. Tűzbe jönni, meg (ritkábban) tűzbe menni értük.
Erdély politikailag nincs körülkerítve. És éppen ezért nem eszme, nem térkép, hanem otthonosság, a szó valódi értelmében haza. Ezt tőlünk senki el nem vette. Mert nem is vehette el. Senkinek a mi hegyeinket nem kell visszaadnia nekünk, mert senki el nem vette azokat. A hegyek itt vannak, és aki gondolja bármikor megmászhatja őket. Persze, sok mindent elvettek tőlünk, ez kétségtelen. Van, amit visszakaptunk, van, amit nem. És van, amit belátható időn belül nem is fogunk visszakapni. Mi fáj a legjobban? Magunk között bevallhatjuk: a többségi státusz elvesztése. Hogy nem mi vagyunk már a gerófok. Nehéz ebbe jó szívvel beletörődni. Pedig a kisebbségi életnek ajándékai is vannak, és nem is lefitymálandóak. Hogy mást ne mondjak,
a kisebbségi ember érzékenyebb, empatikusabb, egyszóval emberibb ember lehet.
 
Megfordulva olykor-olykor Magyarországon gyakran hallom, ahogy a cigányokról ezt mondják: a kisebbség. Azt a hangsúlyt, ahogyan ezt mondják írásban lehetetlen érzékeltetni. Aki hallotta már, tudja miről beszélek. Nekem ilyenkor mindig összeszorul a gyomrom, és szoktam is olyasmit dünnyögni, hogy én erdélyi ember vagyok, szintén kisebbségi, engem ez a kategória reflexből az ő, a cigányok oldalára állít. És nem arról van szó, hogy ilyenkor egy hatalmas felkiáltójellel megjelenik az elmémben valamiféle etikai imperatívusz ,- ez zsigerből történik. Ebbe se igen szoktunk belegondolni, de a kisebbségi ember könnyebben képes evangéliumi ember lenni. Vagy ha úgy tetszik: boldogabb. Legalábbis Jesua bar Jószéf, ismertebb nevén Jézus Krisztus szerint.
A románoknak ez a centenárium örömünnep. Ha emellé mi egy gyászünnepet teszünk, ha emellé Trianont tesszük, abból csak az jöhet ki, hogy mi már megint a jövőt bűnhődjük. Sajnáljuk és sajnáltatjuk (de mégis kikkel?) magunkat. Frusztráltak leszünk. Frustra, ez latinul annyit tesz: hiába. Örömünnep mellé csak örömünnep tehető. Jó, de mégis minek örüljünk mi? Nyilván nem annak, aminek a románok örülnek. Ezt sem magunktól nem várhatjuk el – még ha kézen hordozna is itt bennünket a többség – sem mások nem várhatják el tőlünk. Ám
 
2018 nekünk is centenárium.
 
Ördögtől való lett volna, ördögtől való lenne, ha a felvidékiekkel, délvidékiekkel, kárpátaljaiakkal együtt egy kicsit megünnepeltük volna, megünnepelnénk azt a 100 évet, amit magunk mögött hagytunk? Nem a veszteségeket, hanem azt – és ez nem éppen hétköznapi teljesítmény! – hogy kibírtuk. És nem csupán kibírtuk, hanem közben értékeket teremtettünk, nem is akármilyeneket. És még mindig teremtünk, és még mindig nem akármilyeneket.
Vegyük már észre: mi tapasztalt túlélők vagyunk. Most már akár élhetnénk is. Derűsebben. Bizakodóbban. És mért ne: boldogabban.
 

Cikkünk szerzője Ledán István (1975) lelkész, blogger. Az erdélyi Érköbölkúton él.


KAPCSOLÓDÓK

Éjfél Párizsban

Megtörténhet, hogy épp a szemünk láttára csődöl be az európai civilizáció? Vagy nincs olyan, hogy „a szemünk láttára” ér véget egy korszak? - Lédán István írása a DRÓTon.

Európa alkonya?

Mindenki megnyugodhat, a terror-ellenes háború elkezdődött, aminek a vége csakis Európa és a nyugat totális győzelme lehet, bombázóink harcban állnak, a kormány a helyén van. Vagy mégsem? Úgy látszik ez a sarkos vélemények hete a DRÓTon, de talán nem véletlenül, hiszen valóban történelmi időket élünk. A magyar fociválogatott 44 év után kijutott az EB-re, a múlt pénteki párizsi mészárlás pedig új dimenziókba helyezte Európa és az iszlám világ kapcsolatait ill. általában a világpolitikát, aminek alakulását most mindenki aggódva lesi, titokban vagy nyíltan egy új, mindent elsöprő világháború esélyeit latolgatva. Tehetünk-e valamit ellene? Vendégszerzőnk, Adam Frey szerint igen.

Sziget Európában

Ér annyit Magyarország, hogy benyomjuk az újratervezés gombot. - Weiner Sennyey Tibor írása.

  • Erdély
  • Románia
  • Európa
  • kissebbség
  • Társadalom