Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Hamvas kritikája, avagy senki sem ismerheti igazán a Bélát

Mit gondolt Hamvas Béla a természettudományokról? Mit kritizált ebben Németh László? Miért tartotta fasisztának Hamvast Lukács György? És mit mondott Szentkuthy Miklós Hamvas Béla és Kemény Katalin közös könyvéről?
Weiner Sennyey Tibor a 2017-es debreceni Metakritika konferencián tartott előadásának esszé változata.

Weiner Sennyey Tibor

Hamvas kritikája,
avagy senki sem ismerheti igazán a Bélát

1.

    Hamvas Béla egyik kevésbé ismert, de rendkívül fontos esszéje a Természettudományos mitológia 1934-ben a Debreceni Szemle különnyomatában jelent meg és 2017-ben adták ki újra az életműkiadásban az Álarc és koszorú kötetben. Abban az időszakban írta az Arkhai kötet legszebb esszéit, például a Fák című érzékeny és finomra hangolt írását. Jócskán túl volt már az ifjúkori próbálkozásokon, itt teljes felkészültségével és inspiráló műveltségével áll velünk szemben a kiemelkedő esszéista. Ez az írás azokat az alapvetéseket teszi le, amelyek később is meghatározóak lesznek Hamvas életművében, s amit leginkább úgy foglalhatunk össze, hogy alapállás és állásfoglalás a tudományos gőggel szemben.
    A tudomány - Hamvas szerint -, amely úgy tűnik mindent megold majd helyettünk, nem más, mint egy újabb mítosz, amelyet nem győz kritizálni.
    Ebben az írásában olyanokat ír, mint például, hogy

„Az élet ma még tele van tudományos mítosszal. De a mitológiának nagy része már hatástalan. Az ember már kételkedik, már nem hisz feltétlenül. És ha a mítosz elvesztette hatását, minden elveszett. Múlttá vált. A történelem elvonult felette.
(…)
És ugyanakkor, amikor a természettudomány mítoszainak hatása lassan, de napról napra észrevehetőbben gyengül, erősödik az új, aminek még nincs neve.
(…)
Az egzakt fizikai törvényekben való bizalom megingott.”

    Gyönyörű, ahogy ideáig eljut, érdemes az egészet végigolvasni. Hamvas tehát elveti a vakhitet a természettudományokban. Azt talán még nem mondja ki (1934-ben írta), hogy a természettudományos mitológiába vetett vakhit - Darwin és Nietzsche teljes félreértésével - a fajelmélettel az élen a totális államok születéséhez vezethet, de azt pöcögteti, hogy:

„A tudományos világ polidémonikus mítoszvilág. Főistenei nincsenek. A tudományos istenek világa demokratikus. Az organikus, anorganikus, elem, atom, sejt, jelentőségükben, szerepükben, hatalmukban, helyzetükben teljesen egyenlőek. Ebben a világban megtalálható a régibb mitológiák minden meséje. Világteremtés annyi, mint: keletkezés; teremtő istenek: kiegyenlítés, reakció, vonzás, rezgés, centrifugális és centripetális erő. Megsemmisülés, vagyis világ vége: az idő. A démonoknak pontos helyük van, ez a hely: a funkció. A funkció mechanikus. Mindent a törvény irányít: a törvények az istenek hőstettei.”


    Nem lehet nem kihallani a már inkább cinizmusba hajló iróniát ezekből a mondatokból. Nem győz derülni „a létért való küzdelem” őrületén, s ha találkozott volna Hamvas Béla - a ma oly divatos - Maslow-piramissal vagy a szingularitás mítoszával, vagy esetleg azzal, hogy a mesterséges intelligencia vagy más bolygók kolonizálása majd megoldja az emberiség válságát, alighanem ugyanolyan sokat kacagott volna kínjában, mint ezen sorok írója.
    Nem lehet elégszer elmondani, hogy a válság bennünk van.
    Nem bújhatok el és nem háríthatok, nem mondhatom, hogy más tehet róla és nem okolhatok senkit.
    Amikor Isten helyét átvette a tudomány, akkor a klérus által már meghamisított eredeti kereszténység helyén egy hierarchikus Isten-elképzelés állt, ami inkább volt hatalmi konstrukció, mint spirituális bázis. Az egyház saját maga pusztította el az alapálláshoz való visszatérési kísérleteket, mint például Molines Mihályt és tanításait, aki nem volt szent, csak éppen egy hallatlanul értelmes ember, mert ki merte mondani a korban, szemben a Nagy Inkvizítorral, amire más még gondolni sem mert. Hamvas Béla éppen így ki merte mondani, hogy a tudományosság merő mítosz, pozíció, etikett, s a lényeghez sokszor nincs köze, az úgynevezett technikai felfedezések pedig a legtöbb esetben sajnos csak további démonok kiszabadítását eredményezik, ha egy problémát meg is oldanak, másik két új gondot eredményeznek, s főleg a valódi élettől való eltávolodás fokozására alkalmasak.

„Mi a találmány? A kozmikus erők felszabadítása. A találmány segítségével megkötözött alvilági erők szabadulnak fel.

(…)

Az ember erősebb, az eleven lény, vagy a démon, amelyik pattog, csörög, gázol, robban, berreg, hasít, roncsol - meg kell nézni a nagyvárosokat: füst, korom, szenny, zúgás, zsivaj, száguldás, kattogás - nem az alvilág képe ez? A démon nem szelídült meg, nem szolgál.”

    Talán nem mellékes, hogy miután e néhány sort leírja, alig telik el egy évtized és ledobják az első atombombát. Aztán a másodikat.
    Mi ez, a tudomány diadala vagy az emberiség katasztrófája?
    A démonok kiszabadultak.
   Hamvas nem veti el teljesen a tudományt, csak azt mondja, hogy annak „egzaktsága a természettudományos kinyilatkoztatás biblikus pátosza”. Azt mondja, ahogy idéztük is feljebb, hogy „az egzakt fizikai törvényekben a bizalom megingott” és „jön erősödik valami új, aminek még nincs neve”.
    Hamvas Béla tehát ebben a Természettudományos mitológia című esszéjében - amely nem mellesleg John William Navin Sullivan Limitation of science című, 1933-ban, Londonban megjelent könyvének szellemes kritikája - megfogalmazza alapállását a tudományos gőggel szemben. Azt mondja, hogy a tudomány önmagában kevés, merő mítosz és mese, nem oldja meg a problémát, nem az egész és nem is érhet az egészhez.         
    A tudomány önmagában kevés.
    Várható volt, hogy ezt soha senki, aki a tudományos - és különösen az ateista-materialista - világban érdekelt vagy érintett, nem fogja elfogadni. Sem akkor, sem most.  
    Mindez nem azt jelenti, hogy Hamvas Béla elvetette volna a tudást és a tanulást, hanem azt, hogy kritikusan lépett fel a tudományossággal, a tudós világgal, és különösen a természettudományos gőggel szemben, amit ő profán miszticizmusnak tartott, s amely a szkeptikus és szcientifista ateizmus bázisa.
    Mi az a szkeptikus és szcientifista ateizmus?
    Ez az, ami a hétköznapokban úgy jelenik meg, hogy valaki vitaminokat és antioxidánsokat vesz magához, nem pedig paradicsomot és vajas kenyeret eszik. Ez az, ami úgy jelenik meg, hogy végül, mivel nem ismerik el a lélek halhatatlanságát, a tettek következményét, mégis rettegnek a haláltól - miért, hiszen, ha utána semmi sincs, akkor tartani sincs semmitől, nem igaz? - és így végül határtalan életéhségükben immorális lárvává vedlik vissza emberi lényüket. Igen könnyen lárvává válnak az emberek, olyan lénnyé, ahol minden gaztettre van valami jó ok.
    Bármennyire is brutálisan hangzik, de Hamvas szerint ugyanis azok az emberek, akik nem tudatosítják magukban emberi minőségüket: lárvák. Ilyen értelemben valóban van evolúció, csak sokkal inkább nevezhetjük devolúciónak, vagyis visszafejlődésnek, amely a lelki-ember, az isteni-ember helyett, a testi-ember, az anyagba süllyedő ember felé korrumpálódik, míg végül állati jegyeket vesz fel, s él méltatlan lárva-létet.
    Mindez megjelenik a közösség és az egyén szintjén egyaránt. Egész népek képesek magukat az emberi minőségből a lárva-lét alatti létbe süllyeszteni, gyűlölettel, kapzsisággal, gyilkolással. Ennek láthattuk esszenciális példáit a második világháború alatt, és sajnos azóta is, nem is egyszer.
    De még a lárva állapotból is fel lehet, sőt fel kell ébredni. Fel kell ébrednie az egyénnek és a népnek is.
    Együtt és külön is.
    Egy olyan életmű megismerése, mint például Hamvas Béláé, éppen ezt az ébredést hozhatja el. Nem, még Hamvas Béla műveinek ismerete sem oldhatja meg senkinek sem az életét, de segíthet, s már ez is több, mint a semmi.
    Így lépett fel tehát Hamvas a természettudományos gőggel szemben, s a válasz nem késlekedett, de nem a természettudósok felől jött, hanem egészen váratlan irányból.

2.

    Németh László válaszát vannak, akik a leggyengébb Hamvas kritikának tartják, de valójában soha, senki sem foglalkozott azzal, hogy a kor másik jelentős írója, aki szintén megpróbálta megtalálni a saját útját - és ebből viszonylag kevés volt - igenis válaszra méltónak találta Hamvas esszéjét.
    Sőt.
    Ebben az időben Németh László Sátorkőpusztán, Esztergomtól nem messze, egy tanyán élt, s a Hamvas Béla által eleinte szintén nagyra tartott Gulyás Pállal, debreceni költővel levelezett. Vele közölte, hogy megindítja egyszemélyes folyóiratát, a Tanút. Németh László ezekben az években fogalmazza meg a kert-Magyarország eszméjét, amely - néhány magányos kísérlettől eltekintve - máig értetlenül és érintetlenül hever a magyar emlékezet történetében, továbbgondolásra és vizsgálatra várva.
    Németh, talán lehetne úgy mondani, hogy összességében nehézkesebb szellem volt, mint Hamvas, ha ezt nem értenék azonnal félre, és nem gondolnák negatív kritikának. Valójában Németh László egyik elévülhetetlen érdeme, hogy elsőként veszi észre Hamvas jelentőségét.
Így válaszol neki a Minőség forradalmában:

„Az amit természettudományos szellemnek neveztek, valóban sorvad, teret veszít, de amit te a természettudomány bomlásának nézel, ennek az új, alázatos és mohó realizmusnak a jelentkezése egy tudományban, amely inkább megújhodóban, mint bomlóban van. Vagy hogy igazat adjak neked: ugyanakkor megújhodóban, amikor bomlóban.”


    Míg az előbb idézett írásban még „Kedves Barátomnak” nevezi Németh László Hamvas Bélát, addig két esztendőre rá, 1936-ban már egészen más hangot üt meg a Tanúban megjelent Aranykor és farkasfogak című esszéjében.
    A legfőbb kritika itt Hamvassal szemben az, hogy miközben a legsötétebb zugfolyóiratokba ír, addig meghökkenti a magyar elit-olvasót. Igazi „iparlovag”, aki ellenszenvet vált ki már első írásával az olvasójából:

„Nemcsak másokon tapasztaltam ezt, magamon is”

- teszi hozzá Németh. Hamvas

„tulajdonképpen mítoszt csinál, egy rögtönzött mítoszt, bírálat ürügyén”,

nem számít neki semmilyen tekintély - mindegy hogy Adyról vagy Wagnerről beszél - zavarja a kor, amiben él és kineveti azt, sőt Hamvas személye sem más, mint:

„…nyers vádbeszéd ő a kor ellen, mely az ilyen embert holdkórosként háztetőkön kóvályogtatja, ahelyett, hogy hazát és otthont adna neki.”

    Valóban nagyon különös ez a kritika, de látnunk kell, hogy van benne néhány észrevétel, ami igenis jogos, mégpedig, hogy Hamvas valóban mítoszteremtő erővel beszél korábbi mítoszokról, s ezáltal könnyebben elhitet olyasmit is, amire pedig csekélyke bizonyíték van, s inkább írói invenció, mint tudományos elképzelés.
    Ahogy abban is van igazság, hogy Hamvas nagyon sokat kritizálta a kort, amiben élt, alighanem teljes joggal, s most se tenne másképpen. Ez a szemtől szembeni kritika, amire később is igényt tart majd, Lukáccsal való vitája során, s amit vele szemben talán csak Németh László gyakorolt, még akkor is, ha sok mindenben nem volt igaza. Hát tehetett róla Hamvas, hogy zugfolyóiratokban kellett publikálnia (ami nem teljesen igaz, mert nagyon sok helyen jelentek meg írásai), s hogy a kor nem adott neki hazát és otthont (ami szintén nem teljesen igaz, hiszen remek könyvtárosi állása volt húsz éven át)? Nem tehetett róla, de ettől ő még nem követelt semmi ilyesmit.
    Amire törekedett, az sokak számára érthetetlen volt, megérinthetetlen és megközelíthetetlen. Élet és életmű egysége, a teljes élet vágya, az egész akarása. Idegesítette a kortársakat, mint Hérakleitosz vagy Szókratész, esetleg mint ahogyan Szinópei Diogenész idegesített sokakat. De Németh László kritikája még mindig merő jóindulat és jószándék volt ahhoz képest, amit Hamvas Béla Lukács Györgytől kapott egy évtizeddel később.

3.

    Hogy legalább megpróbáljuk megérteni, mi is zajlott Hamvas és Lukács között, ahhoz ismét csak meg kell említenünk az életmű egy nagyon fontos pontját, méghozzá Hamvas Béla és Kemény Katalin közös könyvét a Forradalom a művészetben (eredeti címén Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon), amely 1947-ben látott napvilágot. Ma már - különösen képzőművészek körében - kultikussá vált tanulmányfüzért a Rákosi rendszer legelején betiltották, szerzőjét pedig B-listázták, magyarul: letiltották, félretolták, ellehetetlenítették.
Ez volt az a könyv, aminek nekiment Lukács, csakhogy ezt a könyvet már megelőzte az a komoly vita – a Diárium folyóiratban és másutt – melyben „Lukács vulgármarxista fordulatát” tárgyalták. A Diárium Lukács-vitáját pedig megelőzte Hamvas Béla egyik legfontosabb miniesszéje (vagy röpirata) a Ne üljetek füstparipára!, melyben figyelmeztette kortársait, hogy ne dőljenek be a kor illúzióinak.

„Amiről itt szó van: milyen szerepe van a politikának a művész, a gondolkozó, a költő, az író magatartásában?
(…)
Aki füstparipára ül, nem jut el sehová.
(…)
A művész a politikussal szemben az emberiség primordiális helyzetét képviseli; a politikus a művésszel szemben gyakran nem egyéb, mint izgága ember.
Mit akarnak? A felsőbbrendűt függővé tenni az alacsonyabb rendűtől?
A politikus magatartása tisztázatlanabb, mint a költőé.
(…)
A művész magatartása: kívülállás és igény az egyetemességre.
A politikusnak a művész fölött mindössze a korban adott előnye van, amellyel helyesen élni sem tud: a hatalom.
A művészet és az irodalom lényege az, hogy a léttel szemtől szemben áll. Nemzeti, felekezeti, faji, osztálybeli torzításokat csak átértelmezve viselt el. Az átértelmezést hívják: divatnak.
A művész gyakorolta a szabadabb kritikát.
Világosságért mindig a politikus ment a művészhez és nem a művész a politikushoz.
(…)
Ne üljetek füstparipára.”

    Ez csak néhány mondat abból a mindmáig nehezen elérhető - mert nem jelent meg egyik kötetben sem - de mégis legfontosabb Hamvas-szövegből, amelynek jelentősége hatalmas.
Ne felejtsük el: a második világháború és a kommunista hatalomátvétel közötti Magyarországon történt mindez, amikor még bármivé válhatott volna itt minden.
    Legalábbis úgy hitték.
    Hamis az a mára rögzült, sztereotip kép, amely Hamvast ebben az időszakban „ezoterikus materialistaként” írja le, mely álláspontjával ő szemben állt volna akkoriban a Moszkvából hazatért, s a magyar kultúrpolitikában egyre komolyabb pozíciót elfoglaló Lukács Györggyel.
    Hamvas és Lukács egyszerűen nem egy pályán és nem ugyanazt a játékot játszották.
Különösen pontosan kiderül ez abból az írásból, amit Hamvas írt Lukácsról 1946-ban a Diáriumban:

„Olyan vállalkozásokba kezdtünk és azt folytatjuk, amelynek valódi jelentőségét Lukács György nem is érti. Lukács György a régi individualizmus ellen küzd, és nem veszi észre, hogy egyrészt ez az individualizmus már nincs, másrészt, hogy amit támad, az már nem individuum, hanem a rendkívüli erőfeszítéssel megszerzett új felelős történeti személy valamilyen alakban.”

    A válasz nem késlekedett.
    1947 szeptemberében a Fórumban közli Lukács György Az absztrakt művészet magyar elméletei című tanulmányát, amit kötetben az Új magyar kultúráért című 1948-as kötetében találhatunk meg. A tanulmány nem tizedelés, hanem sortűz Kállai Ernőre és Hamvas Bélára.

4.

     Ki volt Kállai Ernő?
    Kállai a kor egyik legfontosabb és legprogresszívabb képzőművészeti írója, aki az absztrakt és szürrealista művészetet egészen különlegesen és sajátosan értelmezte. Számos kiemelkedő esszét írt (érdemes utánuk menni): ő fogalmazta meg a bioromantika eszméjét, valamint csodálatos  - és Lukács által szétszedett - nagyesszéjében, A természet rejtett arcában a kor modern festészetét a természettudomány mélyebb és rejtettebb felfedezéseivel kötötte össze, mintegy felmutatva, hogy a képzőművészet hogyan, s miképpen tágítja az ember értelmezési horizontját.
    De persze ennél több volt Kállai, ahogy Hamvas is több volt egyetlen kritizált könyv társszerzőjénél.
    Mindketten szoros kapcsolatban álltak az Európai Iskolával, a szentendrei művészekkel, számos kiállítást nyitva meg, új és újabb eszméknek kitárva a magyar szellem kapuit. Kállai Ernő és Hamvas Béla is a negyvenes évek második felére már ismert szereplők voltak művészeti és irodalmi téren, ezért amikor Lukács György az említett tanulmányában Kállai A természet rejtett arca című kis füzetben megjelent tanulmányát és Hamvas és Kemény Forradalom a művészetben című esszéfüzérét támadta, akkor egészen biztosak lehetünk abban, hogy valójában Kállai és Hamvas az akiket szét akart szedni, nem csak egyik vagy másik könyv.
    Kemény Katalin 1987-ben, a Vigíliában megjelent interjúban így fogalmazza ezt meg:

„A külső pálya lendületét megakasztó támadás valóban Lukács nevéhez fűződik, én azonban úgy tekintem ezt, mint a személytelen apparátus tiltakozását a megnyílott szabadság ellen, amit Lukács György sajnálatos módon személyében vállalt.

(…)

Nyílt támadásba azonban csak a modern magyar művészetről megjelent könyvünk megjelenésekor lendült. A támadás nem esztétikai elvű, hanem nyilvánvalóan politikai volt, és érintette az összes éppen szabad lélegzethez jutott művészt. De a célpont mégis Hamvas Béla volt.”

Lukács György Az absztrakt művészet magyar elméletei című 1947-es tanulmányát nem szokták idézni, holott sokszor és sokhelyütt beszélnek erről a vitáról. Kár. Engedjük, hogy ő beszéljen:


„Előre tudjuk, hogy az itt bekövetkező éles bírálat után a művészek egy része el fogja utasítani ezeket az elméleteket, ha látják, hogy azok (Kállai és Hamvas írásai) mit tartalmaznak és hová vezetnek.
(…)
Hamvas könyvében a következő érdekes megállapítást találjuk: Kelet-Európában az absztrakció emberi magatartást jelentett és jelent ma is és valószínűleg még jóideig ezt fogja jelenteni. Nézzük meg miben áll ez a magatartás?”

- kérdezi Lukács.
    Miben áll ez a magatartás?
    Az igazi művész erkölcsi alapon igazságkereső Hamvas szerint, Lukács szerint pedig ebből az következik, hogy Hamvas azt állítja, hogy a kor társadalmával a művész ezért merőlegesen szemben áll, ha úgy tetszik pszichopata.
Majd a következőket írja:

„Ebben magában véve még nincsen semmi új. Amióta a későbbi fasizmushoz vezető irracionalista filozófia létrejött, a művész lényegét a patológiával kapcsolják össze.”

De ez csak az első pont, ahol Hamvast és Kállait is Lukács az ébredező kommunista diktatúra hajnalán valójában a fasizmussal sodorja össze.

„(Hamvas) a miszticizmus - főleg a keleti - elveiből és kategóriái segítségével igyekszik kiépíteni az absztrakt művészet elméletét. Például „a pontnál nincs teljesebb”.
(…)
Kállainál az „örök elv” mibenléte sokkal konkrétabban és ezért leleplezőbben nyilvánul meg. Ő is a „kozmikus látomást” keresi, a „bioromantikus képzeletvilágot”, de Kállai nagyon érdekes és jellemző módon kiemeli bennük az ember semmis voltát. (…) Azt keresi ilyen módon, ami emberben, állatban, növényben közös, lelépvén az emberi kultúra a görögök kezdeményezte nagy útjáról, amely mindig éppen arra irányult, ami az emberben sajátos, ami az embert a növények és állatok sodrából kiemeli.”

És végül csak kilyukad Lukács arra, ami mondandója lényege:

„Mindezen megfogalmazásokban öntudatlanul és végiggondolatlanul felbukkan az itt leírt magatartás társadalmi háttere: a kapitalista társadalom, nevezetesen annak imperialista, a fasizmusba átnövő formája.”

Vagyis Hamvas és Kállai, Lukács szerint egészen egyszerűen a fasizmus eszméit hirdetik, tudomást sem véve a világháborúról, annak következményeiről, miközben valójában Lukács hirdeti épp a marxizmus-leninizmus eszméit, margóra tolva azokat, akiknek még volt - vele szemben - szellemi bázisa, integritása.
Lukács kiemeli, hogy

„Hamvas (…) hasonlóan a nyugaton divatos ellenforradalmi publicisztikához komikus megvilágosodottsága fényében egynek látja a fasizmust és a szocializmust és a kettőt együtt kollektív korszakként foglalja össze, melynek szükségszerű kifejezési formája a szürrealizmus és az absztrakt művészet.”

Valami egészen csodálatos, hogy Lukács György ilyen pontosan látta és leírta a Forradalom a művészetben könyv lényegét, s mégis elutasította azt, mert megérteni nem tudta, vagy még inkább: nem akarta. Hanem inkább tovább szajkózta, hogy Kállai és Hamvas

„a fasiszta világ gondolati és érzelmi visszképét adják”,

sőt a

„vörös hadsereg katonájának, a francia vagy a jugoszláv partizánnak világszemlélete egyetlen pontban sem azonos a Kállai (és Hamvas) leírta világgal.” 

Ez utóbbi valószínűleg igaz.
Különösen érdekes, hogy Lukács írásában megjelenik a belső lelki száműzetés, számkivetettség, mint lehetséges ellenállás a világ szörnyűségével szemben, mintha azt sugallná ellenfeleinek, hogy tűnjenek el, szívódjanak fel, ha lehet azonnal.
Úgy gondolja, hogy

„…csakugyan magatartásról van itt szó, mely túlmutat a puszta esztétikum határán.
(…)
A világhoz való magatartás illetőleg azonban a felszabadulás, az épülő népi demokrácia kérdései szerzőinkben nem idéztek elő semmi változást. A világ kozmikus és a társadalmi elvek egysége számukra ma éppen úgy a tremendum, a rémület, a borzadály világa, mint a fasizmus alatt volt.”


     Ezt írja Lukács és mit lehet erre mondani?
    Igen, a kommunizmus alatt a rémület és a borzadály megmaradt. A társadalom szörnyű állapotban, az egyén pedig válságban volt és maradt.
    Hamvast Lukács ezután sznobizmussal és felületes keleti miszticizmussal vádolja - ezek a vádak mindmáig újra és újra előkerülnek - majd nem győzi hangsúlyozni Lenin anyagról való eszméit, mégpedig, hogy

„anyag az, ami a tudattól függetlenül létezik”.

Ezzel végül is azt mondja, hogy nincs mindenben jelenlévő Örök Egy, nincs semmilyen metafizikai bázis, nincs Isten, hanem csak az anyag van, vagyis azt is mondja, hogy az ő istenének neve tulajdonképpen az anyag, s ennek az istennek szentjei Marx és Lenin, pápája Sztálin, püspöke Rákosi, klérusa pedig a Párt. Ezt mondja valójában Hamvasra, Kállaira és a magyar szellemi életre nézvést rettenetes következményekkel járó tanulmányában, és azt is, hogy aki erre a füstparipára nem ül fel: fasiszta.
    Lukács György Az absztrakt művészet magyar elméletei tanulmánya nem egyszerűen kilövési engedély volt, hanem sortűz és tűzparancs. Gyorsan igazodtak hozzá a csatlósok, s nem sokkal később Keszi Imre már azt követelte, hogy államosítsák az egyetemi füzeteket, pontosabban Hamvas ne adhasson ki a fővárosi könyvtárban kis tanulmányokat.
Céljukat elérték, Hamvastól nem csak a sorozatszerkesztést vették el, hanem könyvtárosi állását is.
    Deák Károly visszaemlékezése szerint:

„(…) a könyvtárból - huszonkét éves szolgálat után - úgy küldték el, hogy se végkielégítés, se nyugdíj, se semmi. Ekkor ő gondolt egyet, és elment ahhoz az emberhez, aki a leghevesebben támadta őt a sajtóban. Lukács Györgyhöz, és azt mondta, engem így és így tettek ki az állásomból, légy szíves, intézd el, hogy kapjak valami nyugdíjat. Lukács György meglepődött, de elintézte. Persze igen kevés volt, amit kapott, oly hosszú szolgálat után, de mégis, akkor még az is ért valamit. Pontosan 228 forintot kapott 1948-ban. Tudvalevő, hogy akkor még az is pénz volt, ha kevés is. És ezt Lukács Györgynek köszönhette.”

Hogy ez így volt, vagy sem, ma már nehezen rekonstruálható. Az azonban biztos, hogy azt is Lukács Györgynek „köszönhette”, hogy kirúgták.   
    Van egy történet, amelyet Kemény Katalin mondott el az említett Vigília interjúban mégpedig, hogy az egész itt tárgyalt „vita” előtt Lukács Györgyöt Hamvas Béla megkereste. Lukács és Hamvas ugyanis korábbról jól ismerték egymást.

„A Szovjetunióból hazatérő Lukácsot Béla felkereste Astoria-béli lakásán, hogy felszólítsa a megindított tanulmánysorozatban való együttműködésre. Fogarasi (Béla, filozófus, kommunista kultúrpolitikus 1891-1959) fogadta, neki adta elő a tervét (Ez a terv az Anthologia Humana című kötet volt Darabos Pál szerint, mások szerint Hamvas Az ősök nagy csarnokának tervéről beszélt ekkor. - megj. wst.) Fogarasi a maga határozatlanságában áthívta a szomszéd szobából Lukácsot. Ő az együttműködést határozottan visszautasította. Indoklás: az ilyen kiadványoknak majd évtizedek múlva jön el az ideje.”

    Lukács állítólag azt mondta, hogy ez most még nem aktuális, talán majd tíz, húsz év múlva. Ha az Anthologiáról volt szó, akkor egészen egyszerűen tévedett, ha Az ősök nagy csarnokáról, akkor optimista volt. Mert míg az Anthologia Humana három kiadást élt meg 1946 és 1948 között, addig Az ősök nagy csarnokának többkötetes kiadása csak 2004-től 2013-ig jelenhetett meg, s utólag még így is pótolni kellett belőle a hiányzó tanulmányokat.  
    Lukács állítólag ezen találkozás alkalmával döntötte el véglegesen, hogy Hamvas „rendszeridegen”. Mindez persze egyáltalán nem biztos, hogy éppen így játszódott le, hiszen nem voltunk ott, nem tudhatjuk, s az érintettek is feltűnően keveset beszélnek erről. Ami biztos, az a Hamvas-Lukács vita – már amennyiben ezt vitának lehet nevezni –, s amelyet nem olyan rég még egy budapesti belvárosi galéria is tematizált zárókiállításként, mint aktuális és lezáratlan kérdést. Itt Tamás Gáspár Miklós tartott a forró kását kerülgető, egyébként intellektuálisan meglehetősen kimerítő, de a lényeget még csak meg sem közelítő beszédet.
    Mi volt a lényeg?
    Az hogy Lukács istenét úgy hívták, hogy anyag, míg Hamvasét úgy, hogy Isten.

5.

    Ez a történet máig hat és nem ért véget. A lényeg a szemléletkülönbség, amely Hamvas és Lukács személye és filozófiája között feszül(t). Szinte – de nem teljesen – mindegy, hogy ezért, vagy azért az esszéjéért tartotta-e Lukács mellőzendőnek Hamvast, és talán még az is lényegtelen, hogy valóban benne volt-e Lukács keze Hamvas Bélának a magyar szellemi életből való kizárásában.
Heller Ágnes, akit mint Lukács György tanítványát kérdeztünk meg, azt válaszolta ezzel kapcsolatos kérdésünkre (2011-ben), hogy Lukács György

„akár szerette Hamvas Bélát, akár utálta, nem volt lehetősége erre (B-listázni). Egyetemi tanárként nem tehette ezt meg.”

– majd hozzátette, hogy

„Hamvas Béla műveit igen középszerűnek tartom. Vannak érdekes gondolatai, de nem gondolom a jelentős filozófusok közé tartozónak.”

    Tény, hogy Hamvas sokkal inkább volt író, esszéista, mint „csak” filozófus, annak viszont sokak szerint meglehetősen jelentős. Saját bevallása szerint - lásd az Unikornisban - pedig nem akart más lenni, mint normális ember:

„Irtózom attól, hogy bölcs, vagy hős, vagy szent leszek. Magasabb igényem van. Normális ember kívánok lenni.”

    Hatása, talán éppen ezért, inkább a szellemi életben érezhető, hiszen éppen úgy olvassák könyveit és hivatkozzák hétköznapi olvasók, mint művészek, borászok, egészen Spiró Györgyig és más írókig. Ellentétben Lukáccsal, aki viszont saját iskoláját megalkotva hatalmas hatást gyakorolt és gyakorol mindmáig a magyar szellemi élet pozíciókban lévő embereire, különösen az egyetemi oktatáson keresztül. Lukács és Hamvas ismertségének összehasonlítása téves értékítéletekhez vezethet, hiszen nem az a lényeg, hogy mennyire ismert valakinek az életműve, hanem, hogy mennyire élő, mennyire hat, s még csak ez sem annyira fontos, mint az, hogy ha megmérettetik megállja-e a helyét vagy sem, ha úgy tetszik: jó-e vagy sem. Tudom, hogy ez már szinte csak személyes szinten eldönthető, s az ember meg is hoz egy-egy ilyen döntést, amikor inkább Hamvasról, mint Lukácsról értekezik, mégsem hagyja ki belőle Lukács Hamvasról írott kritikáját.
    Nagyon leegyszerűsítve: mégis mi volt az a különbség, ami Hamvas és Lukács szemléletében ennyire szembeállítható, és máig vitákat és érzelmeket generál és hat?
    Hamvas Béla szerint élet és életmű nem elválasztható. Szerinte a művész, amennyiben „alapállását realizálja” független, „transzparens egzisztencia”. A lét egészét kell vizsgálnia, az egészet kell látnia és láttatnia, még a részleteken keresztül is - ezt nevezi ő „univerzális orientációnak”. A mű „beavatás”, amely a katarzis által megtisztít és közelebb emel a teremtés megértéséhez és befogadásához, vagyis Istenhez, aki az egyetlen létező, s aki önmagát a teremtésben szétszórta és megsokszorozta. Az emberi létnek nem lehet nagyobb célja, mint hogy megvilágosodva és felébredve az isteni önvalót felismerje, a hagyományt pedig élje. Mindebben egyébként Hamvas nem mond semmi újat a hagyomány irodalmához képest, legfeljebb abban új, ahogy mondja, szuggesztíven, határozottan és mégis érzékenyen, orfikus prózát teremtve.
    Lukács György szerint - ismét és hangsúlyozom, hogy megint csak leegyszerűsítve -: a művészet a társadalom eszköze, következésképpen a műnek a társadalmat csak bemutatnia, politikai célokat szolgálnia, nevelnie kell. A mű célja elsősorban pedagógiai, politikai, történeti, a szerzőről leválasztható, élet és életmű tehát nem egy. Továbbá nincs Isten és az anyag létezik lélek nélkül is.
    Az, hogy a mű beavatás, nem feltétlenül áll szemben azzal, hogy a mű eszköz, de gyökeresen más megvalósítás következik belőle.
    Kiemelkedően nagy különbség a két szemlélet között, hogy az egyik kidolgozója és megvalósítója hitt Istenben - sőt, megkockáztatom: isten-ismerő volt -, a másik pedig talán hitt egy eszmében, de ez az eszme csak a bosszú és a hatalom megszerzésére tett újabb apropó volt, ha úgy tetszik „a létért folytatott küzdelem”.
    Mindenesetre az árkokkal szabdalt magyar szellemi életben letenni a voksot mindmáig csak az egyik vagy a másik mellett lehetett. Aki Lukács nevét mondja, az nem mondhat Hamvast. Aki Hamvasról beszél, biztosan gyűlöli és elítéli Lukács György személyét és munkásságát, sokszor beleértve tanítványait is: Radnóti Sándort, Heller Ágnest és Vajda Mihályt. Pedig nem biztos, hogy így van, végképp nem biztos, hogy ez így helyes lenne, vagy bármerre is segítene tovább lépni. Sőt.
    Mi volt az az irány, amit Hamvas és Kemény kijelöltek a Forradalom a művészetben című munkájukban? A képzőművészetben Csontvárytól jutnak el Vajda Lajosig, míg irodalomban hangsúlyozzák Kassák és a MA folyóirat jelentőségét, az együttműködés fontosságát. Kiemelik a politikai szolgaság (lásd még füstparipa) elutasítását. Ha már a művésznek valamihez viszonyulnia kell, akkor az ne az aktuálpolitika, a hatalom és a társadalom legyen, hanem a Hagyomány, amely fogalom tisztázása külön könyvet érdemelt, és úgy hívják, hogy Scientia Sacra.
    De ahhoz, hogy eljussunk a Scientia Sacráig végig kell mennünk Hamvas kritikáján, s bár Lukács György keményen kiosztotta, lefasisztázta és sznob misztikusnak nevezte Hamvast, az semmi ahhoz képest, amit Szentkuthy Miklóstól kapott.

6.

    Szentkuthy Miklós és Hamvas Béla jól ismerték egymást, és a Prae és a Karnevál egyaránt a valóban modern magyar regény megteremtésére tett kiemelkedő kísérlet, bár az egyik Joyce, a másik inkább Powys elképzelései mentén.
    Fekete J. József a kiváló Szentkuthy-monográfia szerzője, még felkérésemre írt esszét az Irodalmi Jelen 2008-as számába, amelyben külön kértem, hogy írjon erről a vitáról. Szentkuthy előbb Kerényi Károly mitológiakutatásában megjelenő hevületét támadta - ezért egyébként Kerényi beperelte -, majd hat évvel később Hamvas Béla és Kemény Katalin közös könyvét, a Forradalom a művészetbent, ahol Fekete J. szerint:

„(…) nem a szellem angolos szabadságával találta szemben magát, hanem az időközben megtagadott szellemtörténet harsány plakátjait vélte felfedezni, és ez nagyon nem volt ínyére. Barát–nem barát a szerző, el kellett mondania tornyosuló ellenvéleményét, a Magyarok 1947. októberi számában meg is tette, amit a szerzőpáros övön aluli ütésként élt meg…”

Kemény Katalin még 1995-ben írott, de az én szerkesztésem alatt, csak 2008-ban megjelent A „tiltott” szerző című kisesszéjében így írt:

„A legszomorúbb számomra mégis Szentkuthy esete. Azt, hogy Lukács nekiment Hamvasnak, politikai elkötelezettségei, pártmegbízatása, félelmei etc. még bizonyos értelemben érthetővé is teszik. De az, hogy Szentkuthy, a magyar irodalmi modernizmus szinte egyetlen képviselője (sőt: jelképe) a korszakban, a Gyermek keresztes hadjárattal még rá is tromfoljon Lukácsra, arra nem tudom, elfogadható mentség lehet-e az önimádat, az immoralitás, a „csak-a-felszínen-maradni-minden-áron” vágya…”

Mit írt, mit kritizált és mivel vádolta meg Hamvasékat Szentkuthy Miklós a Magyarok, 1947. októberi számában Gyermek keresztes hadjárat címmel, később pedig a Frivolitások és hitvallások című könyvében megjelent esszéjében?
Szentkuthy szerint:

„Hamvas Béla és Kemény Katalin Forradalom a Művészetben című könyvükben mintegy hitvédelmét, metafizikai bédekkerét és nagy-nagy-nagy perspektívájú magyarázatát óhajtják adni ennek a pillangósan vagy szitakötősen kedves művészetnek. Széles látókör? Távoli és meglepő összefüggések? Természetes, hogy ez minden gondolat fő érdeme. De vigyázzunk!
(…)
Különösen ezeket a biológiai és geometriai könyvekből gyermeki pontossággal kimatricált képeket ne nyomjuk agyon akarnok „világösszefüggésekkel”. Éppúgy fölösleges az a kifulladó pátosz, amellyel témájukat kezelik: a lelkesedésnek, misztifikációnak, hörgő kikiáltó-allűröknek, örökös felnagyításoknak soha semmi meggyőző erejük nincs. Legföljebb egyről győz meg, a hívekre éhes fanatikus valamilyen belső hiányérzetéről, egyensúlytalanságáról, kétségbeesett ürességének pótmítoszokkal való begyömöszöléséről. Ezt különben ők tudják legjobban, akik a mélylélektanból merítik legfőbb táplálékukat.
(…)
Egyáltalában, e magyarázatokból mindenféle arányérzék teljesen hiányzik. Aránytalanok a „kozmikus összefüggések” bennük – az egész „szellemtörténet” eunuch-ditirambusai és törpeségtudatból született óriáskodásai itt találhatók muzeális maradékként –, aránytalan a megható gyermekséggel „forradalmi”-nak képzelt pátosz is.
(…)
Hogy ez vagy az a festő „igazságkereső” volt, ez először is nem mond semmit, mert a kép legyen képkereső, és minden egyéb érdektelen, másodszor, ha mond is valamit, nem lehet ezt olyan elvadult határozottsággal „A” festőre ráhúzni, „B”-ről meg lehúzni.
(…)
Ha valaki sok evangélium vagy még több Upanishád vagy Tao-te-King beszívása után „magasabb valóságokról” és „esszenciákon túli kvintesszenciákról” ábrándozik: ehhez teljes joga van, de: ne óhajtsa Freudból és Brahmából felduzzadt vallását a szegény festményekbe belenyomni; a vallás maradjon vallás, minek ezt a nonszenszet „forszírozni”: hogy épp az érzéki kép legyen érzékfeletti?
(…)
Amilyen határozottan tiltakozott nemegyszer a szerzőpár az ellen, hogy a művészetbe idegen elem (mint szerinte pl. a politika) ne kerüljön bele (lásd Füstparipán és Hamvas és a politika című esszét - megj. wst.): éppúgy kellene tiltakoznia, hogy az ilyen „őslátások”, „Oresztész-komplexek”, Kali-Durga kóbor-istenek meg „mélyvalóságok” szintén – mint a legkimondottabb idegen elemek – ne keveredjenek be az oly jámbor sejt- meg sakkrajzokba.
(…)
Minden túl van itt hangszerelve. Tehát? Az értelem jó zenéjéről még csak szó sem lehet.
(…)
A középkorban előfordult egyszer, hogy megszédített gyerekek indultak keresztes hadjáratra a Szentföld meghódításáért; mikor e könyv mellett a Mouseion-füzetet olvasgattam (A Magyar Esztétikai Társaság Évkönyve, 1946), állandóan ez a kép táncolt a szemem előtt. Ezek a lelkes túl- és agyonértelmezők úgy száguldanak részeg himnuszaikkal kedvenc műtárgyaik felé, mint ahogy a középkori bakfisok és szent suhancok rohanhattak, ha nem is a szentsír, de egypár kalózhajó felé.
Mik tehát a gyermekes esztétizálás alapvonásai?
(…)
Nem volna sokkal egyszerűbb például rámutatni, hogy a szürrealizmus (sőt, az absztrakció) igen nagy (ha ugyan nem egész) területe éppenséggel nem forradalom, hanem a naturalizmus és realizmus legtöretlenebb és legegyenesebb folytatása?
(…)
bűn és oktalanság egy ócska, kispolgári realizmus nevében támadni ezeket a művészeket, akik ha újat és forradalmat igazán nem hoztak, de alkotásaikat élvezni gondtalan érzéki gyönyörűség. Viszont az a sanda gyanúm, hogy ilyen elméleti alátolások jobban kompromittálják őket, mint az amúgy is teljesen bornírt ónaturalista gúnyolódások. A pillangók összetörnek az esőben.”

Azért hagytam meg ennyi idézetet Szentkuthy írásából mert nagyon nehezen elérhető: bár digitalizálták műveit, és az említett könyv is fent van a hálón - hiszen Szentkuthy Miklós tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának, míg Hamvas nem - de valami különös okból kifolyólag éppen ez a kritika nincs fent.
    Miért?
    Miért nem?
    Nem tudom, esszém megjelenése után talán felkerül.
Hiszen maga Szentkuthy így emlékszik vissza Hamvas reakciójára:

„Ő nem volt olyan, mint Kerényi. Kerényi a megtestesült Hybris volt, a gőg - nem köszönt az utcán bírálatom után. Hamvas nem sértődött meg a Gyermek keresztes hadjárat című cikkem miatt.
Ezen a karácsony előtti napon elmentünk az Andrássy úton egy eszpresszóba. Ott volt Dolly, a feleségem, én, Hamvas és Hamvasné. Nagyon-nagyon nyugodtan, kedvesen beszélgettünk, meghatódtam, mert akkor volt ez a tiszapalkonyai munkája, zsákokat számolt, raktárnok volt. Nekem az első és az utolsó szavam mindig a morál (ez nem jelenti azt, hogy a hülyéket szeretem), és a morált olyan fenséges dolognak találtam Hamvasnál.
Akkor mesélte, hogy elégett a kéziratok fele, és ott dolgozik mint munkás vagy mint tizedrangú tisztviselő, és én úgy láttam, hogy nagy türelemmel (hát bizonyára belső fájdalommal) viselte ezt. Az Anthologia Humanát viszont nagyon szerettem…”

    Ez a visszaemlékezés több mint jellemző arra, hogy Szentkuthy, a nagy neo-posztbarokk pozőr, mennyire félreértette Hamvast, még akkor is, ha meglátta és valószínűleg saját magával összevetette kortársa kettejük integritását.
    Ha azonban közelebb hozzuk a Forradalom a művészetben című könyvet, megvizsgáljuk Hamvas szürrealista és absztrakt művészetről alkotott valódi elképzeléseit, úgy hogy tisztázzuk mi az a yantra vagy a tremendum, akkor úgy hullanak le a felsorolt vádak a szövegről, mint kabátról az eső. S bár a pillangók lehet, hogy összetörnek az esőben, de egy normális ember, ha elázik, akkor előbb utóbb meg is szárad. Ezt azonban bővebben nem itt, hanem Hamvas és a képzőművészet kapcsolatát vizsgáló írásomban fejthetem majd csak ki.

Összegzés

    A helyzet az, hogy Németh László Hamvas Bélának csak egy tanulmányával vitatkozott, de az abban tett kijelentések, különösen pedig tudománykritikája meghatározó maradt Hamvas későbbi életművében is. Németh kritikája azonban visszhangtalan marad Hamvasnál, s később is ahol lehet - joggal vagy túlzott cinizmussal, ezt mindenki maga döntse el - kritizálta a tudományos gőgöt.
    Lukács György valóban helyesen látta, hogy Hamvas Béla nem azon az oldalon áll, ahol ő, tehát nem volt kommunista - bármit is próbálnak ezzel kapcsolatban terjeszteni Hamvasról az utóbbi időben -, de tévesen feltételezte, hogy akkor fasiszta lett volna - ahogy ezzel kapcsolatban is lehet olvasni különböző téveszméket. Különösen hajmeresztő, hogy ezt a téves feltételezést Hamvasról Lukács egy feleségével együtt írott kortárs absztrakt és szürrealista művészetről szóló könyv kapcsán vonta le - feljelentés értékű - egykori cikkében. Ugyanakkor Lukács György mégis helyesen látta meg önmaga számára az ellenfelet Hamvasban, mert Hamvas 1948-ban nem csekély iróniával naplójában ezt írja:

„(...) Lukács helyettünk mindent gondol, csak a kezébe kell beleülni, és minden ki van már próbálva, nincs kaland és veszély. Ő az antibetyár, az antikalandor, az anti-Nietzsche – ebben persze fokozott hit kell, hit abban, hogy az embert más váltja meg. A Megváltó, a hatalmas, a gondolkozó, a Vezér, a titkár, aki az üdvprogramot kitűzi és a parancsot kiadja. Milyen megnyugtató e langyos szolgaságban élni, neki mindent megmondanak, mit, hogyan, kivel – ez a jó, ez a rossz – ezt ne tedd. Nincs üdvözítőbb, mint a kész parancsot elfogadni és fejet hajtani – és e parancson tönkremenni. Parancsolom, hogy menj tönkre, parancsolom, hogy élj. – Elmegyek meghalni, elmegyek élni – micsoda perspektíva!”
(Hamvas Béla: A Lukács-probléma. Naplójegyzet. 1948 november 13.)

    Végül Szentkuthy Miklós írása inkább cinikus stilisztikai kritikaként hat, ami különösen ironikus a stílus-bravúrok barokk-mesterétől.
    Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy semelyik kortárs kritikusa, sem Németh László, sem Lukács György, sem Szentkuthy Miklós, és ez sajnos napjaink kritikusaira és rajongóira is igaz: senki sem ismerte, mert nem ismerhette a teljes életművet, amit Hamvas Béla írt, így valóban megalapozott véleményt nem is alkothattak róla, de mint fentebb bizonyítottam, még a részleteivel sem igazán tudtak mit kezdeni, legfeljebb csak elutasítani.

(Ez az írás Weiner Sennyey Tibor a debreceni MODEMben 2017 október 14-én METAKRITIKA konferencián  tartott előadásának esszéváltozata.)


LUKÁCS GYÖRGYről a DRÓTon

Lukács György, mint erkölcsi probléma

Sokan elfelejtik, hogy ez a kiváló teoretikus egyben egy szörnyeteg volt. Legenyhébb esetben nem foglalkoznak a kivégzett emberekkel, az elgázolt egzisztenciákkal, a margóra tett életművekkel, legrosszabb esetben pedig megpróbálják elmagyarázni, hogy „mindez szükséges volt”. S általában teszik mindezt olyan emberek, akik vért hörögnek Wass Albert vagy Prohászka Ottokár jobboldali tisztogatása kapcsán (persze, joggal, de kettős mércével). Nincs szükség sem démonizált, sem szentté avatott, vagyis egydimenziós Lukács György-portrékra. Amire szükség van, az egy tárgyilagos és objektív bemutatása a híres-hírhedt marxista ideológusnak, egyaránt bemutatva az erősségeket és a gyengeségeket, az erényeket és a vétkeket. Egyelőre ilyen még nincs, talán lesz. - Krasznai Zoltán esszéje.

Lukács bontása

Ludassy Mária, Thiel Katalin és Tillmann J. A. válaszai körkérdésünkre

Lebontják Lukács György filozófus, kommunista politikus szobrát a XIII. kerületi Szent István parkban, ahol helyet kap majd egy az államalapító Szent István királyról készült alkotás - döntött a Fővárosi Közgyűlés szerdai ülésénLudassy Máriát, Thiel Katalint és Tillmann J. A.-t kérdezte meg a DRÓT, hogy mit gondolnak Lukács-filozófiájáról, Hamvassal való vitájáról és konkrétan erről a döntésről.


HAMVAS BÉLÁról a DRÓTon



Milyen kertész volt? Mit gondolt a földművelésről és arról, hogy a kertésznek hogyan kell hozzáállni a kertjéhez? Igaz, hogy belépett a kommunista pártba és kiváltotta a földmunkás igazolványt?
 
Az igazi tétje azonban az öt nagy géniusznak és száz kicsinek, hogy az ember mennyit és hogyan tud belőle magában realizálni, hogyan tudja magában megoldani ezt a rettenetes nehéz ügyet, hogy egyszerre része az emberiségnek és tartozik valamely néphez, adott esetben a magyarhoz.
 
 
Kevés szimbolikusabb eseményt tudtam volna elképzelni, mint éppen ezt. A nácik felrobbantották a Lánchidat, benne a Hamvas hangját rejtő lemezkét is. 
Elmeséltem, hogy mindössze ennyim van, ez az egy cím, hogy „Aenona, a halott város”.
Elmosolyodott.
Azt mondta, hogy ha segítek a földjein a betakarításban, akkor ő elvisz Aenonába. 
Így is lett.  - Weiner Sennyey Tibor esszéjét olvashatjátok a DRÓTon.
 
 
Ennyi embert együtt még irodalmi esten nem láttunk! 440 ember volt kíváncsi a 120 éve született Hamvas Béláról szóló beszélgetésre és az azt követő előadásra 2017 június 15-én a Várkert Bazárban. A beszélgetést Szőcs Géza nyitotta meg, majd Thiel Katalin - a filozófia professzora -, Müller Péter - író - és Weiner Sennyey Tibor - költő, író - beszéltek Hamvasról és Hamvashoz fűződő viszonyukról. A házigazda Juhász Anna volt. A beszélgetésből részleteket tekinthettek meg a DRÓT felvételén.

Titkosrendőr volt Hamvas Béla?

Az igazság pedig az volt, hogy Hamvas Béla rájött nyomozása során: a bűnjelek saját magához vezetnek. Tényfeltárás, dokumentumok, részletek és információk egy elveszett hangfelvételről a DRÓTon!

Hamvas Béla és a politika

Thiel Katalin eperjesi előadása + VIDEÓ

Hamvas Béla válsághoz fűződő viszonya, markáns politikaellenessége egyrészt az átélt krízis-élményekből, a személyi szabadságot semmibe vevő korabeli intézkedésekből, a diktatúra hatalmi túlkapásaiból vezethető le, másrészt a mindezek nyomán kialakuló bölcseleti alapállásából, az életről és a létezésről vallott nézeteiből. 

 
 
Tudom, hogy nagyon kevesen fognak megérteni. Tudom, hogy még kevesebben fogják elfogadni mindazt, amit most mondani fogok, éppen ezért igyekszem Hamvas írásaiból, naplóiból és leveleiből gondolataimat alátámasztani. - Hamvas Béla szülővárosában, születésének 120-dik évfordulója alkalmából rendezett eperjesi konferencián tartott előadás esszé változatát olvashatjátoka DRÓTon.
 

Hamvas Béla szerint a regényforma a legmegfelelőbb az időszemlélet és a morálfelfogás közötti összefüggések bemutatására. Ez az oka, hogy megírta fő művét, a Karnevált, amelybe belesűrítette minden filozofikus gondolatát, s amelynek eredetileg az „Egyetlen pillanat” címet szerette volna adni. 

Hamvas Béla 120 éve született. Ez alkalommal Hamvas-hetet tartunk a DRÓTon és új és korábbi Hamvassal kapcsolatos írásainkat tesszük közzé lapunkon. Elsőként Thiel Katalin esszéjét olvashatjátok, amely az idő problematikáját járja körbe Hamvas Béla Karnevál című regényében.

Hamvas kontra Lukács, avagy mi a művészet?

Ez a történet tehát máig hat és tart. A lényeg a szemlélet-különbség, amely Hamvas és Lukács személye és filozófiája között feszül(t). - Lukács György szobrát elbontják a budapesti Szent István parkból. A Fővárosi Közgyűlés döntése nagy vitát váltott ki, ennek a vitának apropójából közöljük újra Weiner Sennyey Tibor alábbi esszéjét, amely a szerző 2015-ben megjelent kötetében Az elveszett királyságban publikált elsőként. 

Bevezetés Hamvas Béla világába

Nem, ez nem kurzuscím valamelyik egyetemen és nem is tankönyv. Csak egy cikk címe, ami a Hamvasról készült filmről és könyvről szól, és amit érdemes elolvasni és megnézni. MOST!

Hamvas egész életműve a létrontás ellen lép fel... - mondta Thiel Katalin

...épp az emberszeretet jegyében. Megtanít bennünket az evangéliumi emberszeretet nehéz kötelességére. Írásaiban újra és újra kitér a létrontás legkülönfélébb formái ellen, épp ez alapozza meg a hamvasi emberszeretet tartalmát. - mondta Thiel Katalin, akinek a DRÓTon most elolvashatjátok a 2016. november 12-én, a Hamvas Béla emléknapon, Hamvas Béla és Kemény Katalin sírjánál elmondott teljes beszédét.

Hamvas és 1956

+ VIDEÓ

Hamvas, amikor azt mondja, hogy nem lehet semmit sem hárítani, az annyit jelent, hogy nem lehet semmit sem hárítani. Amikor azt mondja, hogy lealjasodás volt, akkor az azt jelenteni, hogy lealjasodás volt. Ilyen egyszerű ez. És amikor arra utal, hogy a magyarok még egy győztes forradalmat is képesek lettek volna elrontani, akkor az azt jelenti, amit mond, gondoljunk csak arra, hogy miben élünk most, 2016-ban? És erről nem tehet senki más, csak mi. - Weiner Sennyey Tibor Hamvas és 1956 című beszéde elhangzott a Hamvas Béla emléknapon, 2016. november 12-én, a szentendrei Városháza dísztermében, és most a DRÓTon teljes egészében olvashatjátok és nézhetitek meg videónkon. 

Hamvas háza

+ videó és esszé

Tudtam a házról. Hallottam róla ezt-azt, innen-onnan. Ez az a ház, ahol a Karnevált és a Gyümölcsórát írta, ahol kertészkedett, ahol a legszebb jegyzeteit készítette. 

Hamvas és a politika

Minden irodalmi tett politikai tett, de nagyon kevés politikai tett irodalmi. Talán ez volt az a gondolat, ami visszatartott attól, hogy mindazt, ami most következik leírjam. 

...két nagyon érdekes részletre is felfigyelhetünk. Az egyik Hamvas Béla viszonya a nevetéshez, végső soron a humorhoz. A másik Hamvas Béla elképzelése a nőkről, és a nők lehetőségeiről és korlátairól. - Milyen volt Hamvas Béla viszonya a nőkhöz? Mi a helyzet az indiszkrécióval az irodalom és történet írásban, és hogyan jön képbe már megint az a fránya filológia? És végül: miért nehéz minderről nem szatírát írni? 

 
Weöres Sándor és Hamvas Béla a XX. századi magyar irodalom talán legfontosabb és éppen ezért legproblematikusabb figurái. Problematikusak, mert nem biztos, hogy igazán értik és igazán ismerik alkotásaikat, szemléletüket, szellemüket. 
 
...az van, hogy itt mindenki jobban tudja, jobban ért hozzá, már megmondta előre, mégsem tesz senki semmit, vagy ha valaki tesz valamit, akkor jobb lett volna, ha inkább mégsem tesz semmit, mert egészen biztosan mellé üt a szegnek, vagy olyan folyamatokat indít be, amelyeket jobb lett volna inkább elkerülni. Mondhatnám, hogy a magyarság kritikája ez a regény, de az igazság az, hogy az egész emberiségé. – 2015 nyarán jelent meg Hamvas Béla 1928-ban írott regénye, az Ördöngösök. A könyvről Weiner Sennyey Tibor ajánlóját olvashatjátok a DRÓTon.
 
Úgy tűnik a fiatal Békássy legalább annyira szerette a bort, mint a középkorú Hamvas. Ahelyett, hogy most sorban végigmondanám, amit mindenki tud, hogy mennyire fontos volt a görögség Békássynak és Hamvasnak egyaránt, azt javaslom, hogy hajoljunk kicsit közelebb Békássy Bacchusához, töltsünk egy pohár bort és olvassuk lelkesen és szorosan, mert az sokkal többet elmond a bor poétikájáról, mintha még többet mesélnék mindennek a hátteréről. - a DRÓTon most elolvashatjátok Weiner Sennyey Tibor előadását, amit a százhalombattai Hamvas Béla Könyvtárban egy borkóstolón tartott, 2016 december 2-án.

HAMVAS kapcsán a DRÓTon

Hamvas, a köcsög

Weöres Sándor ominózus pécsi szobra után, most Hamvas Bélát is elérte az újmagyar giccskultusz, annak ellenére, hogy a leghatározottabban ő maga tiltakozott saját írásaiban az ilyesmi ellen. Hamvas Béla Miska-kancsóvá lett.


Hamvas tollhegye

Ki tudja, nem arról szól-e itt minden, hogy épp a legjobbaknak kell eltűnni nyomtalanul." - 118 éve született Hamvas Béla (1897. március 23 – 1968. november 7.) író, filozófus, esztéta. A DRÓTon írtunk Hamvas és Lukács vitájáról,  Weöres Sándor és Hamvas Béla barátságáról és levelezéséről és arról is, hogyan változott Hamvas köcsöggé, de most - Hamvas születésnapja alkalmából - Danyi Zoltán jegyzetét közöljük Hamvas Béla különleges tollhegyeiről a DRÓTon


Az irodalom nem háború, hanem művészet - válasz a Magyar Hüperiónban megjelent levélre

Lehet mégis többről van itt szó, mint Hamvas Béla életművének értelmezéséről. Azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy itt vajon nem a XXI. századi magyar szellemiségről van szó? Nem arról van-e szó, hogy elkövetjük-e hamarosan ugyanazokat a hibákat, melyeket kevesebb derűvel megáldott elődeink? Nem arról van-e szó, hogy még súlyosabb jövő előtt állunk, mint gondoltuk? 


Tillmann J. A.: Hamvas és a lápvilág

Hamvas még nem Evola, mint ahogy a lápvilág sem az ő sara. 


Hamvas Jobbikos énje, avagy a nettó történelemhamisítás

Úgy látszik, hogy az elhülyülés könnyed és bájos pillanata volt midőn Hamvasról köcsögöt formáztak, ahhoz képest, ami most következik. Mi jön most? Hamvas Béla életművének politikai okokból való teljes lenyúlása és félreértése. Jobbról is, balról is. Így is, úgy is. 

 

 

 
 
  • Hamvas Béla
  • Lukács György
  • Szentkuthy Miklós
  • Németh László
  • kritika
  • filozófia
  • Lukács-vita
  • Irodalom