Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Felhőkarcolótól tengerpartig | Kínából Kínáról

A kínai gondolkodás szerint az a táj tud meghatározó illetve szép lenni, ahol 有山有水, azaz ahol van hegy és van víz is (mellesleg a kínaiak ezért is szeretik annyira Budapestet, mert kicsiben ugyan, de itt is megvan mindkét feltétel). - Viczenti Mátyás útleírása és fotói Kínáról Kínából.

Felhőkarcolótól tengerpartig,

avagy egy utazás állomásai Kínában

Kínával valahogy mindig úgy vagyok, mint azokban a filmekben, ahol egy hosszú, bonyodalmas sztorit kell valakinek elmesélnie: hol is kezdjem… talán Bilbó érezhette így magát, amikor hazaérve kiderült, hogy nem halt meg, csak egy éven át a világ másik oldalán volt, ahonnan nem lehet mindennap bejelentkezni. Annak idején én is voltam egy évet a világ másik felén, de most elsősorban nem erről szeretnék beszélni, hanem legutóbbi utazásomról, ami szintén a világ másik felére kalauzolt, de most csak tizenhét nap erejéig.  
Számomra a világ másik fele: Kína. Mások máshogy hívják, mert mindenkinek megvan az életében az a valami, ahova elzarándokol, vagy csak elréved gondolatban. Ez lehet bármi, egy hely, egy dolog,  egy hobbi, vagy akár egy személy. Nekem ezt a szerepet Kína tölti be, ami egyszerre tűnik nagyon ismerősnek és nagyon távolinak, olyan vidéknek, amit sosem fogok megérteni igazán. Tehát, hol is kezdjem... meglepő lehet, de nem az elején. Elhatároztam, hogy nem időrendben fogok haladni, pont azért, mert egy történetbe be lehet kapcsolódni, be lehet valakit kapcsolni, de valójában a történet sosem kezdődik, és még csak nem is igazán ér véget. Csak kibomlik valamiből, és beleolvad valamibe.
Számomra a történet akkor kezdett kibomlani, amikor 2008. szeptember 2-án reggel édesanyámmal egy Volán buszon zötykölődtünk befelé a városba.

Anyám vásárolni ment, ügyes-bajos életünk ügyeit intézni, én pedig, a büszke fiú, egy évre Kínába.

Nem akartam, hogy kikísérjen, mert minek, gondoltam én, és meglepődtem, hogy mindenki mást a szülei, barátai búcsúztattak. Még ma is emlékszem anyám alakjára, ahogy a buszról nézve beleveszett a sokaságba (sokáig bele sem gondoltam, mennyire nehéz lehetett elengednie lélekben), én pedig szó szerint vettem egy nagy levegőt, és fejest ugrottam a kalandokba.
Persze nem itt kezdődött a szerelmem Kínával, de ekkor élte meg az első változásait, valahogy úgy, mint amikor a friss házasok, akik azelőtt még sosem éltek együtt, a szertartás és a mézeshetek után összeköltöznek. Ott derül ki igazán, hogy mennyire illenek össze, mennyire tudnak egy közös életet felépíteni. Ha így nézzük a dolgot, akkor nyugodtan állíthatom, hogy egyszerre szerettem bele még mélyebben ebbe az országba mint addig bármikor, de ugyanezzel a lendülettel szerettem is ki belőle. Ez az ellentmondásos ambivalencia végigkísért a Kínával való kapcsolatomon, és meghatározó élmény és érzés maradt az eddigi utolsó, negyedik utamon is.

Szimbolikus módon szinte napra pontosan első kiutazásom után 10 évvel érkeztem haza az útról.

Mindjárt az elején pontosan azt éreztem, mint amikor első alkalommal értem vissza: mi a fene is volt ez az egész? Megpróbálom szavakba önteni, nekem milyen ott lenni, és elég csak egyszer leírnom, mert alapvetően a véleményem nem változott az utóbbi 10 évben.
Amikor az utazó kilép a terminálból, az első, ami megcsapja, a forró, nedves ázsiai levegő. Olyan, mintha végig egy alacsonyabb hőfokra vett szaunában vagy gőzfürdőben lenne, minden fülledt, vibráló. Ezzel együtt pedig megnyílik benne valami bizsergető szabadságélmény is, mert most a világ másik felén van, teljesen új körülmények között. Talán ehhez kapcsolható az a tapasztalat, hogy amikor ott vagyok, a szokásosnak mondható hangulatok, érzések, és egyáltalán az egész tapasztalás más lesz; eltűnik belőle az a fajta nehézkes hangulat, ami itthon annyira jellemző. Nem csak én, hanem mások is osztják ezt az véleményt: kint valahogy könnyebbnek érzi magát az ember, mintha felesleges súlyoktól szabadult volna meg, amik amúgy otthon lehúznák. Nem lehet véletlen ez a verssor sem: „Csönd van. A dudva, a muhar, /A gaz lehúz, altat, befed”. Mintha a gravitáció máshogy működne itthon, nagyobb lenne, és az embernek vonszolnia kellene magát, amíg másutt ugyanazzal az energiával szinte repül a föld felett.
Kína földrajzi értelemben hasonló méretű, mint az európai kontinens, így

ha valaki azt mondja, hogy volt Pekingben és Sanghajban, és ezért ismeri Kínát, az nem mond igazat.

Az alapvető azonosságon túl minden városnak megvan a maga sajátos hangulata és egészen eltérő viszonyokat találunk nem csak városonként, de evidens módon tájegységenként is. Ráadásul mivel az ország elképesztő gyorsasággal évről-évre változik, így az sem mindegy, hogy mikor járt ott valaki.
Peking a Párt városa. Hivatalos, szigorú, rigid hely. Az emberek rohannak, a tömeg elképesztő méreteket ölt, a zsúfoltság immáron nem szükség, hanem egy nagyra nőtt szörnyeteg, ami elveszi az embertől a komfortérzetet, és mindennap új kihívás elé állítja. A pekingi metró az egyik olyan hely a világon, ahol törődött arcú, fáradt alakok lökdösik egymást a helyért, de más metróktól eltérően itt hiába lökdösődnek, mert egyszerűen nincs elég hely ennyi embernek. Külön személyzet foglalkozik a tömeg felnyomásával a metróra, aki egyszer bekerül oda, az már kijönni sem tud, muszáj felszállnia, akármennyire is szűkösek a viszonyok. Agorafóbiások számára nem ajánlott.

A központi helyek, terek, metróvonalak olyan szintű ellenőrzés alatt vannak, mintha mindig terrortámadástól kellene tartani. Ez egyébként nem csak Pekingre, hanem egész Kínára jellemző: bármilyen látványosságot szeretnénk megtekinteni, befelé mindenképp, de sokszor a helyen belül és kifelé is ellenőrzik az utazó holmiját. Emiatt az utazás jelentős része egy bizonyos ritmusra történik; mégpedig arra, ahogy felpakolja a holmit az átvilágító készülék szalagjára, majd ahogy lekapja róla. Táska fel, táska le. Ugyanez van a metróban is, így csak egyetlen nap alatt több tucatszor megy át az utazó a különböző ellenőrző pontokon. Azon kívül, hogy sok kényelmetlenséget tud okozni, egyfajta kellemetlen érzést is ébreszt az emberben, hogy itt állandó, jelentős kontroll alatt élnek az emberek, ami egyrészről érthető, hiszen nagy tömeget kell hatékonyan kezelni, másfelől a mérték szükségtelen, de legalábbis megkérdőjelezhető, hogy miért kell ilyen intenzíven alkalmazni.

Peking szürkeségét csak a Tiltott Város és néhány más látványosság vörös és arany tömbje szakítja meg, amik egy külföldi számára kötelezőek, és maradandó élményt adnak.

Ilyen például a Yonghe Gong (ejtsd: junghökung) Láma Templom, amit a tibeti buddhizmust erőteljesen támogató mandzsu császárok építtettek, és ahol a világ egyik legnagyobb buddha szobra van, egy Maitréja Buddha, a maga 26 méteréből (egyetlen szantálfából faragva). Ha nem is ilyen spirituális, de legalább ilyen maradandó élményt nyújt a Nyári Palota is (Yiheyuan, ejtsd: íhöjüen), ami a császárok „élményparkja” volt, és ma is gyönyörű látványt nyújt lótuszvirágaival, hídjaival. Pekingből érdemes ellátogatni hogy megmásszuk a Nagy Falat, ami egyeseknek nagy falat lehet (bocsánat), és habár harmadjára voltam ott, most is ugyanúgy leizzasztott a meredek lépcsőivel és szinte tükörsima köveivel. De látványért mindent érdemes elviselni.

Pekingtől cirka ezer kilométerre délnyugatra fekszik Xi’An (jelentése: nyugati béke), ami a kínai ó- és középkorban két nagy dinasztiának (Han és Tang-dinasztia) is fővárosa volt. Az utat repülővel is meg lehet persze tenni, de aki az igazi Kínát szeretné megismerni, annak vonattal érdemes menni, a legjobb, ha a hálókocsis opciót választja. Már ha persze erős a gyomra és nem fél kimenni olyan vécére, amihez képest a MÁV legmocskosabb kocsija szolid elsőosztályúnak tűnik. A hagyományos kínai vécé ugyanis az a „pottyantós”, ami fölé oda kell guggolni, de hogy ne legyenek illúzióink, a világon sok helyen máshol is használnak ilyet, nem is kell messzire menni: a Balkánon is ismerik ezt a módit. Ettől függetlenül a kínai vécék olyan helyek, amik mindig tudnak újat mutatni még tapasztaltabb, rutinos utazóknak is.

Xi’An egyébként azt adta nekem, amit vártam: Pekingnél színesebb, ősibb.

A hui nemzetiségnek például itt van egy külön negyede, ami intenzív kulturális élményt ad bárány- és marhahúsból készült különlegességeivel , ezüstmíveseivel, és régies stílusban épített boltjaival. Az a hagyomány, ami Xi’Anban él, több mint kétezer éves: a város az ország egyesítését követő időszak központja volt. Ez a hangulaton is érződik: a jellegzetes északiságon kívül (mert nagyon más Észak- és Dél-Kína), ami egyfajta merevségben és hidegségben nyilvánul meg, itt meglátszik az is, hogy nagyon régi dolgok fekszenek itt. Ilyen az első császár agyaghadserege, de ilyen a régi város is, mely ma is a város központi magját adja. Nem olyan hivalkodó, mint a pekingi látványosságok, egyszerűbb, de éppen egyszerűsége folytán letisztultabb, hitelesebb. Utunk (öten voltunk egyébként, egy ismerősi kör) augusztus második felére esett, amikor a nyár ott is utolsó nagy tombolását éli ki, konkrétan az ottlétünk alatt 38-39 fok volt. Az ázsiai klíma nyáron légkondi nélkül nem is viselhető el ép ésszel, a közlekedési eszközökön és az épületekben mindenütt ott a légkondi, amit gyakran még éjszaka is kénytelen járatni az ember, hiszen csak hajnalra hűl le valamennyire a levegő.

Egy ilyen hajnali órán indultunk neki a Hua-hegynek. A helyszín egyébként mindössze egy órányi vonatútra van Xi’An városától, már ha a gyorsvasúttal megy az utazó, ami 300 km/h sebességgel szeli át a tájat. A vonatból jól követhető volt az először még csak dombokként, később már hegyekként az égbe szökő vonulat, aminek legmagasabb pontja a Hua-hegy, a maga 2155 méterével. Ha az alaptól gyalog indul a hegymászó, körülbelül 8-10 óra alatt ér fel az első csúcsig (az északi és a nyugati csúcshoz vezet fel út), de időszűkében a felvonót választottuk.

A Hua-hegy talán az egyik olyan hely Kínában, amit hogyha egy teljesen tudatlannak – aki Kínáról életében csak háromszor hallott – megmutatunk, ő is azonnal tudni fogja, hogy ez kínai.

A hegyek teljesen más szerkezetűek, mint Európában (habár nem vagyok nagy hegymászó), mert a különbség feltűnő: a többnyire lándzsahegy formájú, vagy kerekebb formájú hegyekkel ellentétben ez olyan, mintha egy óriás egy hatalmas fejszével belehasogatott volna a hegy  anyagába, majd otthagyja. Meredek csúcsok, félbevágott, függőleges sziklafalak, vékony hegyi ösvények. Szavakkal leírhatatlan az az érzés, ami megtölti az embert, és habár a végtelen számú lépcsők hajlamosak lohasztani a lelkesedést, mégis, a hely varázsa olyan magával ragadó, hogy a megfáradt mászó minduntalan új erőre kap. Ahogy a csúcs közelébe értem, a felszálló párát néztem, ahogy a szemem előtt alakul felhővé, és burkolja opálos derengésbe a távolibb vonulatokat. Azt hiszem, itt értettem meg igazán, hogy mit jelent egy hegy megmászása lelki, spirituális értelemben. Felemelkedést, testi és szellemi értelemben is.
A tömeg még itt is elég jelentős volt, de el lehet néha csípni olyan, kissé jobban félreeső helyet, ahol viszonylagos csöndben elmerülhetünk a szemlélődésben (erre Kínában mellesleg elég kevés esélyünk van). Augusztusban pont kellemesen hűvös idő volt ilyen magasan, ettől még persze az intenzív mászástól szakadt mindenkiről a víz. Meglepetésként pedig visszafele rosszabb volt, mint fel: a már kifáradt lábaknak lefele a gyakran 40-60 centis lépcsők okozták a legkeményebb pillanatokat. De az a fenség, amit ott fenn megtapasztaltam, minden fájdalmat megért.


Kína nem csak a tea, a panda, vagy éppen a pekingi opera hazája, hanem wushu (magyarul a kung-fu megnevezés terjedt el jobban) harcművészeté is.

Ennek egyik jeles képviselője a Dengfeng város közelében található Shaolin-templom, ami annak, aki érdeklődik a kínai harcművészetek iránt, kötelező. Ugyanakkor sajnálatos annak az üzleti kultúrának a végzetes elharapózódása, amely következtében az eredeti templom köré valóságos üzletstruktúra települt, és a központi rész körül (ami egy-két óra alatt könnyen bejárható) más harcművészeti iskolák épületei, buszállomás, étkezdék és kegytárgy boltok garmada épült ki. Én ezen túltettem magam (valójában nem, de tenni ellene úgysem lehet), és megcsodáltam a templom udvarán még mindig szépen zöldellő 1100 éves ginkgo biloba és az 1400 évesnek megállapított kínai borókafát (ami, ellenben az itteni éghajlaton elért 5-10 méteres bokor jelleggel és mérettel, eredeti helyén, Kelet-Ázsiában 20 méteresre is megnő). Elképesztő volt egy olyan élő organzimus mellett állni, amely már akkor szép kort megélt lénynek számított, amikor mi, magyarok még valahol a kelet-európai sztyeppén csapongtunk ide-oda, és a nyugat-római birodalom romjain épp csak kezdtek megszületni a középkori európai államok.

Megdöbbenéssel konstatáltam, hogy a kínai (és nem kínai) látogatótömeg milyen magától értetődő módon özönlött el a két fa mellett, hogy a templom belsejébe jusson; pedig az idősebbik fa csemete korában még valószínűleg Bódhidharma tanítványait hallgatta.

Aztán gyorsan rájöttem, hogy valószínűleg addig jó nekik, amíg a tömeg marginálisan kezeli őket, így is faléc kerítéssel voltak védve (habár ez lehet, hogy csak törvényi előírás ilyen idős fák esetén). Mindenesetre a fák mellett a templom melletti Sztúpa-liget volt a másik leginkább megérintő látvány, ahol a csan-buddhizmus több nagy alakja is nyugszik. Maga a templom jellegében teljesen olyan, mint bármelyik másik buddhista templom Kínában. De a tartalom, amivel a csan vonal megtöltötte, az tette hallhatatlanná.

„Vu-ti császár kihallgatásra rendelte Bódhidharmát:
- Lám, építtettem számtalan templomot, másoltattam számtalan szútrát, gondoskodtam számtalan szerzetesről - hivalkodott a császár. - Milyen érdemeket szereztem?
- Semmilyent - mondta Bódhidharma.
- Mi szent hát?
- Minden üres, nem szent.
- Akkor ki áll itt előttem?
- Nem ismerem.”

De Kínában nem csak hegyek és kolostorok vannak, hanem tengerek is. A Sárga-tenger és a Shandong-i félsziget találkozásánál fekszik Qingdao (ejtsd: Csingtao) városa, ami habár elsősorban a söréről híres, én mást találtam benne fontosnak.

Tudni kell, hogy Qingdao egykoron egy ideig német gyarmat volt, így a tengerparti belváros néhol majdnem olyan, mintha egy kellemes közép-európai városba csöppentünk volna. Ez elég egzotikussá teszi Kínán belül, másfelől a tenger nemcsak az éghajlatot lágyítja meg (itt nem volt olyan irtózatosan meleg, mint a szárazföld belsejében), hanem valamiképp az embereket is. Az északi ridegség itt alig érződik, a hangulat sokkal inkább hajaz egy dél-kínai városra, ahol valahogy melegszívűbbek, lágyabbak az emberek. Ezt nem lehet pusztán pár szóval kifejezni, a különbséget csak az tudja, aki már járt Kínának mind a két felén, és emiatt érzi, tudja hogy mi az, ami más. Qingdao, habár északon van, mégsem tartozik szigorúan Észak-Kínához; ahogy mondtam, a tenger meglágyítja az embereket, a rezdüléseket. Az sem utolsó, hogy a part csak némely szakaszon homokos, a város központi része mellett a külterület egy hegy (becsületes nevén a Lao-hegy), amely a maga 1133 méterével találkozik a parton a tengerrel.

A kínai gondolkodás szerint az a táj tud meghatározó illetve szép lenni, ahol 有山有水, azaz ahol van hegy és van víz is (mellesleg a kínaiak ezért is szeretik annyira Budapestet, mert kicsiben ugyan, de itt is megvan mindkét feltétel).

Nos, Qingdao-ban mindkettőből van bőven, de ha a hegy másik oldalán kapaszkodunk fel, amely nem a tengerre néz, egy kristálytiszta patak fakad a hegy belsejéből (később már nem olyan tiszta, de más kínai vizekhez képest ez még mindig egy tiszta kategória), ami szintén megadja a táj harmóniáját.

A hegy mindkét csúcsának közelében van taoista kolostor, ugyanis a Lao-hegy taoista szent hegy, így kopasz szerzetesek helyett hosszú hajú, süveges taoista papokkal találkozhatunk. Az egyikükkel egy jó negyed órás eszmecsere során (ahol bevallom, azért nem értettem mindent) megegyeztünk, hogy a vágyakkal vigyázni kell, mert csúnya dolgok, és a legjobb, ha kiüresítjük az elménket. Nos, ha nem is sikerült teljesen kiüresednem, de jóleső fáradsággal jöttem le társaimmal a hegyről, és szívembe zártam az apró termetű, de nyílt természetű papot.

Itt, Qingdao városában fogom befejezni úti beszámolómat,  de mielőtt elbúcsúzom, egy élménnyel még szeretném megajándékozni azokat, akik ezeket a sorokat olvassák. Szívem csücske a kínai líra, mind a kortárs, mind a klasszikus. Qingdao homokos tengerpartján ültem és néztem a naplementét, amikor eszembe jutott egy vers, amit egy fiatal költő írt még 1989 elején, két hónappal az öngyilkossága előtt (igen, huszonöt évesen vonat alá feküdt). Tudom, hogy ez nem hangzik jól a zárszóban, de a vers mindenképp ide illik, és mind a vers kettős jellege, mind a negatívummal kevert pozitívum tökéletesen megfelel annak a hangulatnak, amit Kínával kapcsolatban érzek és megélek minden egyes alkalommal, amikor ott vagyok. Szépség és csúfság, szerelem és utálat, monumentalitás és kicsinyesség, mély érzelmek és közömbös felszínesség. Kína mindez egyszerre, egyidőben.

A vers szerzője Haizi, a név szó szerint azt jelenti, hogy a tenger fia, ezért elneveztem Tengergyermeknek. Egyébként elférne még pár fordítás tőle is, és más kortárs kínai költőktől is a magyar közönségnek, mert ez olyan terület, ami lényegében itthon ismeretlen.

Jó lenne, ha a büféken és az államközi találkozókon aláírt szándéknyilatkozatokon, szerződéseken kívül más is jönne onnan ide, hozzánk, hogy gazdagodjunk.

Én legalábbis így látom.
Íme a vers (saját fordítás, első alkalommal jelenik meg komolyabb felületen magyar nyelven).

 

Haizi

Tengerre mosolygó, tavasszal nyíló

Holnaptól fogva boldog ember leszek
megetetem lovamat, tűzifát aprítok, körbeutazom a világot
Holnaptól fogva gabonával és zöldségekkel fogok törődni
Van egy házam, mely a tengerre néz, virágot nyit a tavasz

Holnaptól fogva mindegyik rokonommal levelet váltok
és megírom nekik, hogy milyen boldog vagyok
Amit az a boldogság bizsergése megértetett velem,
mindenkinek el fogom mondani

Mindegyik folyónak és mindegyik hegynek
adok egy melengető nevet
Idegen, neked is csak jót mondhatok
kívánom, hogy jövőd ragyogó legyen
kívánom, hogy a szerelem rád találjon
és kívánom, hogy ebben a mulandó világban
nyerd el a boldogságot
én csak mosolyogni vágyom a tengerre,
s elnézni, hogy nyit virágot a tavasz

(Fotók: a szerző.)
 


KÍNA A DRÓTon

A három test kincse  | A világhírű kínai sci-fi háttere

A két leggyakoribb jelző mostanság az íróval és életművével kapcsolatosan az, hogy „Liu Cixin a kínai Arthur C. Clarke, illetve hogy „Liu Cixin a Háromtest-probléma című könyvével a világszínvonalra emelte a kínai sci-fit”. A kritikák nagy része elsüti valamelyik szlogent a kettő közül, de a jelszavak terjedésének divatján túl a fenti kijelentéseknek többlettartalma is van. - Viczenti Mátyás írása a DRÓTon.

Lin Shü Don Quijotéje

Lin Shü neve valószínűleg ismeretlen Önök előtt, pedig már szerepelnie kellene minden irodalomtörténeti kézikönyvben. - állítja Mikaël Gómez Guthart, aki írását Párizsból küldte a DRÓT olvasóinak.

Szabdalt üresség - Henri Michaux nyomán

Kínát egyszerre érte a Nyugat nyüzsgő érzékisége, és saját történetének ősi, távoli szava. Ekkor érkezett oda Henri Michaux. - Viczenti Mátyás esszéje a kínai kalligráfia és Henri Michaux kapcsolatáról.

 

Itt van az új magyar Tao Tĕ Ching?

Megtudjuk, miért nem illik össze Malacka a Taóval, miért rejti magát és írását egyszerű köntös mögé a bölcs, és hogy mi fán terem - a Tao Tĕ Ching legújabb fordítója, Padányi  Gulyás Gábor szerint - a metafizikai megvalósítás?

Mi a tao?

Elmélkedés a harmincharmadik maxima felett

Hasonlítsuk össze Hamvas Béla, Weöres Sándor, Tőkei Ferenc és a legújabb Tao Te King fordítás egyetlen versét. Mit kapunk? Hát nem biztos, hogy a taót.

A meztelenség lényeges? (18+)

François Jullien A meztelenség lényege című könyvéről könnyű lenne azt állítani, hogy a festészetről szól, hogy összehasonlítja az európai és a kínai akt festészet történetét, de ez így nem teljesen igaz. Éppen az ő könyvéből derül ki, hogy ilyen, hogy „kínai akt” tulajdonképpen nincs is, csak hatások folyamán, és éppen az ő könyvéből derül ki, hogy mennyire meghatározó az európai vizuális kultúrában a meztelen női (vagy férfi, de inkább a női) test. 

„Kína nyugtalansággal tölt el”

A fenti kijelentést Pascal vetette papírra, és ma is legalább annyira indokoltan élő érzés, mint a 17. században. A Kínával kapcsolatos nyugtalanságra számos jelenség ad okot, az európai kultúra körében éppúgy, mint kívüle. Magyar viszonylatban éppenséggel a nyugtalanság hiánya nyugtalanító, ami vélhetően a Kínával kapcsolatos tájékozatlanságra, olykor naiv egzotizmusra vagy egyszerű tudatlanságra vezethető vissza. - Tillmann J. A. esszéje.

 

 

  • Kína
  • útleírás
  • utazás
  • Élet