Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

A fantomiker tébolya

Hajléktalanok, alkoholisták, prostituáltak egy pusztuló város díszletében... 

A közös terek lerombolása mindig nehéz feladat, és mint ilyen, teljes odaadást igényel. Tolvaj Zoltán harmadik verseskötetének legnagyobb tétje kétségtelenül valami ilyesmi: leküzdeni az ezt kísérő szorongást, majd összezúzni az emlékeket.

László Liza írása a Fantomiker című könyvről a DRÓTon.

A fantomiker tébolya

 

Mindez azonban nyilvánvalóan kockázatos vállalkozás. Már nem a tárgyak elbeszélhetőségére irányuló fenyegetettség a fontos, hanem az a másik identitás, aki ezekből a tárgyakból létrejött; a pusztítás kelléktárával párhuzamosan születő fantomiker.

Tolvaj az atmoszférateremtés és elbizonytalanítás pontos ismerője. Kiváló szemfényvesztő módjára beszéli el a gyermekkor kettősségét, amiben egyaránt megjelenik a mindentudó apa (Botanika, Átrium, Szíj), a visszaemlékezés peremén már brutálissá alakult képek (A hattyú és kígyó), valamint egy anya is, aki mozdulatlan figyelője az elembertelenedés statikusságának (Átrium).

A mítoszrombolás szövegeiben felbukkanó alakok egytől egyig a peremvidékről jönnek.

Hajléktalanok, alkoholisták, prostituáltak egy pusztuló város díszletében, ahol az egyetlen elszenvedő a versbeszélő maga és az őt örökké kísérő fantomiker (Nadálytő). A fantomiker árnyékából kinövő (fantom)fájdalom pedig az emlékezés igazi megszállottja: hol külső tereken, hol egy szoba magányában hívja elő a múltat (Terrár). A fantomiker azonban nem mérlegel, saját esztétikája leginkább egy poszthumán, kapcsolatokon túli „tárgyrend(szer)”, ahol nincsenek biztos pontok.

Ez a fajta mindent vagy semmit állapot sokszor a szöveg befogadhatóságának kárára válik, főként olyan soroknál, mint: „májkrémet kenek/ magamra, sarat az öreg kisdedarcra/puha Nutella-gesztusokkal.” Vagy: „Dobog a kő, de merre tenné?/Minden ízemben elevenné/varázsol egy nyurga lábdob,/az élet membránja vibrál/előttem rezzenéstelen retinával.”

Azonban a néhol kétségbeejtően túlírt sorok ellenére ez a könyv fontos kötete a szerző eddigi életművének, hiszen egy olyan generáció tükörpontos képét mutatja, mely egyetlen bizonyos pontja csupán valamiféle kísérleti emlékezés. Meg a fantomiker tébolya.

A kiüresedett város és a gyermekkor kísérleti brutalizmusa van jelen a hullaégetők és temetők iszonyúan realista leírásaiban

(A szív hamvad el), valamint a (erősen Nemes Z. Márió szövegvilágát idéző) posztapokaliptikus prózaversek (Koravén árnyék, Nemzeti dal) kevésbé letisztázott, de erős képekkel dolgozó soraiban is.  

Hasonlóan meghatározó helyszín a város egy egészen másik terepe, ahol nem csak a marginalizált alakok (például a Nyulak szigetén élő csövesek – magányosok –, akik sokszor mosódnak egybe a versbeszélő alakjával), hanem a mitikus „te” is létezik (Fürdőkúra, Happy day). Egy olyan kapcsolat versei szólnak róla, amiben egyaránt megtörtént a teljes elnémulás, „eleve bűn arra várni,/hogy idézhetővé forrjon a néma” és a felejtésre tett mindennemű próbálkozás: „Szeretném, ha nem lennél közel”(Lábtörlő blues). Hiszen a felejtés tétje már nem (csak) a nyelvben rejlik.

Tolvaj Zoltán verseskötete tehát amellett, hogy az emlékezés és felejtés kettősségét beszéli el, játékba hív még számos, a kortárs költészetre jellemző elemet is. Többek között ilyen az „én” erős mitizálása (Tört alap), valamint a maszkokra hasadó énkép alapélményének számos artikulációja (Fantomiker). Mindezek ellenére a kötet utolsó verse (Szerelem) határozottan a felejtésre mint egyetlen lehetséges megoldásra csengeti ki a zárást. „A másik halála innentől egyiket sem érinti mélyen,/állagukból felszívódnak a nyelvtani személyek”. Az elbeszélhetőség végén, az emlékezés lezárásaként tehát a közös tér teljesen megszűnik, és

az egyetlen, aki élve kijut, az a versbeszélő.

És a fantomiker. 

Tolvaj Zoltán
Fantomiker 
JAK+PRAE.HU, Budapest, 2017.
90 oldal

2000 Ft


 
 
töretlen akarással tartok afelé
hogy ne kelljen semmitől se tartanom

 

  • Tolvaj Zoltán
  • Fantomiker
  • László Liza
  • Irodalom