Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

A csend története I Virág Krisztina versei

Éjjel az égbolt titokzatos süvítéssel
kupolaként borul a földre
mintha őrzőnk vagy tanúnk lenne
talán e kettő ugyanaz.
- Virág Krisztina három verse a DRÓTon, amelyek közül az egyiket Ujfalusi Éva Csendes történetek című kiállítása nyomán írta.

Virág Krisztina versei

Menedék


Éjjel az égbolt titokzatos süvítéssel
kupolaként borul a földre
mintha őrzőnk vagy tanúnk lenne
talán e kettő ugyanaz.
Hagyja, hadd tévedjünk el fejünk lehajtva
sötét labirintusainkban, hátha közben
fel-fel tekintünk valami sugallatra
és mert annyira erős a vágyunk
vagy mert aki eleget félt már, azt sem bánja
ha rászakad az ég.
Nyakát hátrahajtva, ahogy megadja magát az állat,
mikor bízik, békül vagy halni kész
így néz az ember is a tiszta téli égbe
engedve, hogy fényévekről érkező csillagképe
mint öröklét, megtöltse idegrendszerét.

Nyugaton, a szomszéd faluból
hideg levegő óceáni emlékeiről ugatnak a kutyák
és a mélyfekete látóhatár időtlenre tágul.

De a víz, ahogy a fák is
időt teremt:
lassan törékeny tüskehegységet épít
hajnalra kifehéríti a völgyeket.
A deres földön valaki nyomot hagy.
Hegygerincen viadukt oszlopok derengenek,
évgyűrűiket vastag kéreggel óvó fatörzsek
folyvást újrakezdő ágaikkal (mikről idén is lekopott a múlt)
tartják az eget, véges-végtelen.


Languendo

Szárnysuhogás az esti félhomályos udvaron  
egy régi cserép sercegve odébb csúszik
és a padlásról áradó fénykottán
porszem hangjegyek hullámoznak.
A partitúra szerint
lent kapu nyikordul
hűvös kőlépcsőre langyos tavaszt ereget
visszhangja az udvart kibéleli egy pillanatra.
Megcsörren egy kulcscsomó, valaki nehezet sóhajt
ahogy lehajol, vele szusszannak a falak
emlékek jönnek fel: a küszöb, a kulcs és a sóhajtás.
Az emeleten kitárt ablak áttetsző függönye mögött
becsukják a konyhaszekrényt
benne kristálypoharak halkulva rezegnek
széklábak puhán csúsznak a padlón, kacagás, suttogás
csend.
Várjalak-e, mikor megint eljössz?
Ez a május hosszú csók nélküli ölelés a gangon.
Sostenuto.
Holnapba nézünk, és állunk egy félig mozdulatban.



A csend története
Újfalusi Éva Csendes történetek című kiállítása nyomán

Gyermekével kimerészkedett,
nehéz bársony batyujában könnyeiket tartogatva
lányára nézett, és kitűzött egy pipacs piros zászlót.
Sokáig várt némán, mint egy pantomim kiáltás.

Látóhatárig csak homokszínű szél, itt még a könny is elapad,
mi lesz akkor a bazsalikommal?
(Ritkaság, azt jelenti király).
Féltek, visszabújtak hát a gyökérzetbe
itatták, nehéz, folytonos emlékezéssel.
A történetek mindig visszatértek,
alakultak, meghaltak, megszülettek,
a gyökérzet pedig óvatosan, minden újrakezdett emlék
után összébb zárult,
mígnem egyszer csak tenyérként becsukódott.

Csend következett
ezerévnyi is talán.
Aki odabent lakott,
magzatpózba kuporodva gyermeke körül,
mint kagylóban a gyönggyé váló porszem
drágakővé lett.

Hogy mi okból, a csillagok állása, a föld gördülése
otthonos útján, ahol nap és hold árnyjátékkal múlatja időt
vagy így van ez mindig,
ha nincs több hely a fájdalomnak -

a tenyér lassan, feltárva kusza vonalait
nyílni kezdett.
A kő ott pihent rajta, most már a szabad ég alatt
- míg nem egyik reggelre
lótusszá változott.

Belőle a gyermek madárként szállt fel,
és miközben néhány szirom szétlebbent a végtelenben,
az évezredes összegyűlt könnyek zuhatagként ömlöttek alá
egy fényes kertbe.
És mert minden egyszerre zajlik,
a kertben épült ház hatalmas sötét csarnokában
ott állt a nő.

A madár körözött a teremben
hűvös kőfal
labirintus
üres szoba alatt vízgyűjtő kanális
(talán az érzelmek kanyarognak a városban
mint titkos folyó, a föld alatt)
egy nehéz teher, valaki hozzákötözve
bilincsre vert hiány
egymáshoz érő kezek
tükrök
fekete űrbe húzó kitárt ajtók
isten arcai.
Repkedett, szárnyverései visszhangoztak
boltívek és oszlopok között,
s látta, hogy a nő
egyedül áll a magas falnál:
imádkozik.

A madár erős szárnyával
óvatosan lesöpört néhány vastag fekete ecsetvonást,
a fény beáradt a kupolás terembe.

Akkor a holdarcú anya, aki örökölt cipőit elgyászolta rég
mezítláb meglátta háza nyári kertjét
és hasánál gömbölyödő
libbenő, almaszín ruhában
egyik lábát lépésre emelte.



VIRÁG KRISZTINA 1974-ben született, 93’ óta Budapesten él, s bár szereti  a várost, szerencséjének tartja, hogy fél gyerekkorát egy kis somogyi faluban töltötte, mostanában pedig gyakran a Balaton-felvidéken keres menedéket. Korábban pedagógiát, kommunikációt, pszichológiát hallgatott, jelenleg frissen végzett művészet- és szocioterapeuta, aki minden, önszorgalomból végzett kreatív elterelő művelet ellenére időről időre visszatalál a vershez vagy a prózához. Írásai eddig a Kalligramnál, a Napútnál és a Vörös Postakocsinál jelentek meg.


KÖLTÉSZET a DRÓTon 2018 nyarán

Összeférhetetlen tájakon | Koman Zsombor versei

A nyelvtani blöffel összeférhetetlen tájakon / lábjegyzet nélkül is szétver a vihar. / És a folytatás előképei nélkül / érkeznek vízfelszínhez
a Nap lángnyelvei
.
- KOMAN ZSOMBOR Brassóban született 1993-ban. Budapesten él. Költő, fizikus, matematikus. Vonzza a sokszínűség. Lehetőségeket lát. Most éppen a DRÓTon olvashatjátok verseit.

A teremtés | Farkas Arnold Levente verse

Belelóg a mosdó- / tálba az igazság, megte- / remti a név a helytartó / lányát. Vita támadt köz- / tük, a farizeusok mást vél- / nek erről, mint a szad- / duceusok, szabályos józan- / ság telepszik a tájra.

 

  • vers
  • Költészet
  • Ujfalusi Éva
  • Virág Krisztina
  • Irodalom